Még a koronavírus előtt beszélgettem egy apukával, akinek az utóbbi időben kezdett el kamaszodni a lánya. Azt mondta, egyre jobban zavarban érzi magát, ahogy látja, hogy a lánya elkezdett nőiesedni, mert azok az érintések, amelyek addig annyira természetesek voltak a számára, hogy észre sem vette őket, hirtelen kényelmetlenné váltak. A lánya számára nem, mert ő ugyanúgy az ölébe ül, hozzábújik, ölelgeti, puszilgatja, ahogy eddig. Nem tudtam neki mit mondani, egyrészt mert még nem járok ebben a cipőben (a két lányom kilenc-, illetve hétéves), másrészt meg azzal mindketten tisztában vagyunk, hogy ami a gyereknek kényelmetlen vagy zavaró, olyat nem csinálunk. Arra azonban nincs kész megoldásom, hogy mi van akkor, ha az apukának válik hirtelen kényelmetlenné valami. A józan paraszti ész azt diktálná, hogy ami nem komfortos, azt ne csináljuk. Ugyanakkor ne szűnjön meg a testi kontaktus apa és lánya között, nehogy az utóbbi azt higgye, hogy az apja fél tőle, és valami baj van a változásban lévő testével. Azt hiszem, az apáknak ilyenkor még jobban kell figyelniük, mire van a lányuknak igénye, mert a hozzá fűződő viszony szolgál modellül a későbbi párkapcsolataihoz.
És ha már itt tartunk, az is kezd egyre világosabbá válni számomra, hogy egyszer majd beszélgetnem kell a lányaimmal a fiúkról. A női dolgok nyilván elsősorban az édesanyjukra tartoznak, de én sem úszhatom meg, mert ha én nem beszélek velük, akkor fog majd más, amiben nem biztos, hogy túl sok örömöm lesz.
Szóval mit mondok majd a lányaimnak a szerelemről? Azt biztosan, hogy a testük a Szentlélek temploma. Tehát nagyon is fontos, hogy mi történik vele, milyen állapotban van. Sose gondoljanak a testükre úgy, mint ami nem hozzájuk tartozik, ami csak másodlagos jelentőségű, amit le kell győzni, meg kell dolgozni, vagy fel kell használni. És sose adják oda csak a testüket senkinek. Mert ha megteszik, előbb vagy utóbb megbánják. Sokan voltak, akik azt gondolták „ó, ez csak szex”, és pénzért, valamilyen előnyért, „könyörületből” vagy más indokból odaadták a testüket, hogy aztán évekkel később, professzionális segítséget kérve, próbálják meg feldolgozni a történteket – sikertelenül. Tele van ilyen esetekkel a sajtó.
– De papa, akkor ki érdemes arra, hogy egyáltalán foglalkozzak vele? – szegezi nekem képzeletben az egyik lányom a kérdést.
– Nos, csak és kizárólag az, aki nagyon szeret téged.
– Az nem is számít, hogy én legyek belé szerelmes?
– De, drágám, az nagyon fontos, de sajnos nem elég. Az, hogy te szerelmes vagy valakibe, még egyáltalán nem biztosíték arra, hogy ő is valóban szeret. Te azt hiszed, odaadod magad, és aztán kiderül, hogy ő nem is úgy gondolta. Ekkor te csalódnál, és nagyon szomorú lennél.
– Jó, de honnan tudhatom, hogy valaki tényleg szeret-e engem? – zajlik tovább a képzeletbeli beszélgetés a lányom és köztem.
– Bonyolult kérdés, mert sokszor nehéz megkülönböztetni a valódi szeretetet a puszta vágytól. Talán ha képes úgy szeretni téged, hogy nem akar mindenáron megkapni és birtokolni, ha képes várni is rád, ha arra van szükség.
– De mi van, ha a nagy várakozás közben más lányok lecsapják a kezemről? Nagyon nehéz ma a fiúkat megtartani, és ciki, ha egy lány egyedül van, mert az olyan, mintha nem kellene senkinek.
– Az a fiú, aki nem képes rád várni, jobb is, ha időben eltűnik. Soha ne fizess a testeddel azért, hogy valakit megszerezz, ezzel csorbítod mindkettőtök szabadságát.
– De a szabadság nem pont azt jelenti, hogy azt csinálok, amihez kedvem van?
– Éppen az ellenkezőleg, a szabadság azt jelenti, hogy képes vagy nem azt tenni, amihez a legnagyobb kedved van. Ez a hűség alapja. Kitartani egymás mellett, amíg a szenvedély lángol, nem nagy művészet. Amikor esetleg más irányba vinne a szenvedély, akkor válik valódi erénnyé a hűség.
– És hogyan bizonyíthatja be egy fiú, hogy hűséges lesz hozzám?
– Hát úgy, hogy minden más nőről egyszer s mindenkorra lemond, és ezt ünnepélyesen meg is ígéri neked és az egész világnak, akár esküvel is megpecsételve.
– Magyarán, ha feleségül vesz?
– Hm, most, hogy mondod, teljesen igazad van, drágám.
Ilyen ideális beszélgetéseket folytatok képzeltben a lányaimmal. Magabiztos vagyok, logikusan érvelek, és sikerül meggyőznöm őket. A valóság feltehetően más lesz. Higgadt figyelem és megértés helyett ugyanis heves érzelmekbe és komoly ellenállásba fogok ütközni, amitől már most inamba száll a bátorságom, és arra gondolok, jobb lenne az ilyen beszélgetéseket mégis kizárólag az anyjukra hagyni. Ám ezt egyszerűen nem tehetem meg. Minden eshetőségre felkészülve kivágom ezt a cikket a Nők Lapjából, elteszem, és ha a szükség úgy hozza, odaadom nekik. Talán jobban hisznek majd egy ilyen nagy tekintélyű lapnak.