Több mint egy hónappal ezelőtt karantén alá került a fél világ. Az életterünk a lakásunkra szűkült, alapjaiban változtak meg a mindennapjaink, evidenciák kérdőjeleződtek meg. Természetes, ha az új életünkben fáj a hiány, ha szenvedünk bizonyos dolgok elvesztésétől.
Semmi furcsa nincs abban, ha úgy érezzük, hogy a kijárási korlátozások óta egy érzelmi hullámvasúton ülünk, ha azt tapasztaljuk, hogy a hangulatunk, a jövőnkről alkotott képünk napról napra változik. A koronavírus-járvány merőben új helyzet elé állított minket, és egy sor olyan változást hozott az életünkbe, amire nem számítottunk, és amihez nagyon gyorsan kellett alkalmazkodnunk. Nemcsak a személyes interakciók, a szociális tevékenységek lehetőségei szűkültek le az életünkben, hanem sokaknak az egzisztenciális helyzetük is válságba került, a globális bizonytalanságról, a tervezhetőség elvesztéséről nem is beszélve.
A The Lancet folyóiratban megjelent összefoglaló tanulmány is leírja, hogy a karanténban eltöltött idő nem feltétlen kellemes élmény, hiszen korlátozva vagyunk a szabadságunkban, el vagyunk szakítva a szeretteinktől, és nem könnyű kitölteni a sok üresjáratot, főleg azoknak, akiknek megszűnt a munkája, vagy a kényszerpihenőjüket töltik. A bennünk dúló érzelmek teljesen természetes, emberi reakciók, ahogy az is normális, ha nehezen tudjuk elfogadni, hogy minden amit megszoktunk vagy megszűnt vagy drasztikusan átalakult.
A friss kutatások alapján az is jól látszik, hogy a karanténban töltött időnek jelentős pszichológiai hatásai lehetnek, sőt, megjelenhetnek a poszttraumás stressz tünetei is. Utóbbiak közé tartozik többek között az érdektelenség a korábbi tevékenységeink iránt, az alvás és koncentrációs zavar, a lelassultság, vagy az izgatottság, a „kattogó” gondolatok, melankólia, szívdobogás.
A legrosszabb, amit tehetünk, ha ezekben az izolált napokban, ignoráljuk az érzéseinket, a mentális egészségünk érdekében muszáj tudatosítani magunkban, hogy nem gyengeség beszélni egymásnak arról, mi zajlik bennünk. Ezt mi a szerkesztőségben (persze virtuális úton) napi szinten gyakoroljuk. Ventilálunk, tapasztalatot cserélünk, nevetünk, panaszkodunk, és ha kell elnézést kérünk egymástól. Előfordulhat ugyanis, hogy az új mindennapok terhei alatt türelmetlenebbek vagyunk és esetleg kimondunk olyan dolgokat is, amiket kevésbé túlfeszített helyzetben máshogy mondanánk, vagy épp szóvá se tennénk.
A legutóbb arról beszélgettünk, kinek, mi hiányzik a járvány előtti életünkből, melyek azok a a szokások, tevékenységek, helyzetek, amiket nehéz, vagy egyáltalán nem tudunk helyettesíteni.
Nekem például a home office nem hozott nagy változást, évekig szabadúszóként dolgoztam, a hét legtöbb napján itthon írtam, így van egy bejáratott napi rutinom, megvannak a kereteim, vagyis sok emberrel ellentétben nem kellett merőben más metódust kialakítanom. Ugyanakkor azt, hogy nem tudok személyesen interjúzni, riportozni, sajtóeseményekre eljárni, az újságíró énem nagyon hiányolja.
De a legmellbevágóbb mégis az volt, amikor az első hetekben megtapasztaltam, milyen elszakítva lenni azoktól, akiket a legjobban szeretek, akikkel egyébként szervesen összekapcsolódik az életem.
Nálam azt hiszem, minden egyéb hiány másodlagos, és lényegében összefügg az elsővel. Ugyanakkor nem tudok csak panaszkodni, mert a bezártság nemcsak elvesz, hanem ad is: egy sor olyan tevékenységet is újra felfedeztem, amik eddig valahogy kikoptak az életemből, talán pont azért, mert a szabadidőmben nem itthon voltam, nem magammal foglalkoztam. Például újabban rengeteget bringázok, valahogy sokkal több fizikai munkát végzek és minden eddiginél jobban igénylem a természet közelségét.
A karantén alatt sokat gondolok az anyai nagyanyámra, aki már hosszú évek óta nincs velünk. Este aztán elővettem a gyúródeszkát, sütöttem serpenyőben sült krumplis pogácsát, (rengeteget ettem nála nyári délutánokon), majd a megmaradt tésztából gölődin (gombóc) levest főztem. Ételekké transzformálódik a hiànya. #quarantine #covid #grandma
83 Likes, 0 Comments – Farkas E. Lina (@namilesz) on Instagram: „A karantén alatt sokat gondolok az anyai nagyanyámra, aki már hosszú évek óta nincs velünk. Este…”
A karantén, úgy tűnik, felerősítette bennem a vidéki gyermekkorom élményeit, amik akkoriban nagyon boldoggá tettek: krumplipogácsa sütés a nagymamámmal, csapatos bringázás a barátaimmal, bújócska a kertek alatti lucernásban. Plusz az elmúlt hetekben megtapasztaltam, milyen az, amikor nincs magam elől hova futni, és az elmúlt hetekben kialakítottam, megtanultam új megoldási módszereket alkalmazni a stressz, a rossz vagy fájó érzések kezelésére. Na de lássuk, mit mondanak a többiek!
Libor Anita
Viszonylag külvárosban élünk, egy belvárosi találkozóra 30-40 percet kell utaznom, a szerkesztőségbe még többet, 50-60 percet. Ez szörnyen hangzik, hogy korábban napi 2 órát kellett tömegközlekednem, hát mennyivel hasznosabban töltöm most a home office-ban az időmet. Ez részben igaz is, de. Ebben a napi két órában egy senki voltam, nem voltam senkinek az anyja és senkinek a főnöke, egy ember voltam a buszon, aki kibámult az ablakon, hallgatta a kedvenc zenéjét, olvasta a könyvét, vagy csak tekergette a telefonját. Egy idő után rácsúsztam a podcastokra, nagykanállal fogyasztottam őket, egy nap alatt 3-4 részt is letoltam. Most a karanténban elkeserítő rápillantani a feedemre: mikor lesz nekem időm ezt a rengeteg anyagot bepótolni? Sosem hittem volna, hogy a fűtetlen, rázós 30-as buszra fogok vágyódni, és nosztalgiával gondolok majd arra az édes, ablakon kidobott holtidőre, amit az 1-es villamoson préselődve töltöttem az elmúlt években. És csak remélem, hogy a podcastjaim nem sértődnek meg nagyon rám, hogy így eltűntem.
Ónody-Molnár Dóra
Az egész karantén egy nagy hiány nekem. Azt sulykolja a közösségi média, hogy a karanténnak szép oldalai is vannak, de én ezt tagadom. Mert a családommal, az otthonomban a karantén nélkül is tudok együtt lenni, ehhez nincs szükségem kijárási korlátozásra.
Hiányoznak az utazások, konferenciák, egy ebéd mellett megtartott szakmai megbeszélések. Az online platformok sok mindenben segítenek, de a személyes találkozásokat távolról sem képesek helyettesíteni. Látom az embereken, hogy Skype, Zoom és egyéb programok segítségével megtartott megbeszéléséken a számítógép monitorja előtt kevésbé fókuszáltak, multitaskingban nyomják, dekoncentráltabbak. Hiányzik, hogy korábban nem aggódtam ennyire a világgazdaság – és ennek következtében a saját egzisztenciám – alakulása miatt, mint most, amikor minden percben.
Hiányzik a mindennapi rutin, a reggeli készülődés, a „jaj, mit vegyek fel, nincs egy rongyom se” öltözködési szertartás a gardrób előtt állva. Azt vettem észre, hogy a karantén óta nem került elő a vasaló. Mert nem volt rajtam ing, szoknya, csak a mackó meg a sportcucc. Hiányzik a smink, a magas sarkúm, hiányzik a heti egy kozmetikus (bár e téren kiskapuzok), hiányzik az edzőterem, és az, hogy két munka között beüljek a kedvenc kávézóim egyikébe relaxálni. Hiányzik, hogy a gyerekemet reggel iskolába kísérjem. Jó lenne, ha végre vége lenne ennek, és visszakapnám a régi életemet.
Tóth Orsi
Alapvetően jól bírom a home office-t, sőt imádom a home office-t! Egészen addig, amíg nem kötelező, és nem társul szobafogsággal. Az önkéntes karantén időszakának beköszöntével azonban rögtön elveszítette azt az attribútumát, ami miatt első körben szeretem, ti. a vele járó szabadságot. És talán ez az, ami legjobban hiányzik.
Nehezen bírom az autoritást, nem szeretem, ha a mozgásomban korlátoznak (na nem mintha az anyagi lehetőségeimen kívül eddig bárki is korlátozott volna ebben), most viszont egy láthatatlan erő arra kényszerít, hogy maradjak itthon, mert akkor lesz hamarabb vége ennek, ha mindannyian így teszünk – szóval fogságban érzem magam.
Ráadásul meglehetősen extrovertált ember vagyok, fáradtan is képes vagyok társaságba menni, engem ez tölt fel. Most nem vagyok feltöltve, egyre határozottabban állíthatom, hogy ez a remetelét demoralizáló hatással van rám.
Hogy ilyen vagyok, azt mindig is tudtam, csak éppen sosem gondoltam bele, hogy az, hogy mindezt megtehetem, tulajdonképpen micsoda hatalmas szerencse. Nem arról van szó, hogy ne lettem volna tudatában európaiságom minden privilégiumának, de mégis magától értetődőnek tűnt, mint levegőt venni.
Az biztos, hogy első utamat, ami a karantén után remélhetőleg gyorsan megvalósul, illetve minden későbbi nyaralást és egyéb helyváltoztatással járó tevékenységet, ha nem is hálával rebegve fogok megtenni, de legalábbis sokkal nagyobb becsben fogom tartani.
Hát nekem itt van egy képen, hogy mi hiányzik legjobban. Hogy a kis bőröndömet végre újra szolgálatba állíthassam!
És van még valami, ami nagyon hiányzik. Ez pedig az a légkör, amelyben a körülöttem lévő emberek, ha ugyan gyakran panaszkodva is, de alapvetően reményekkel és tervekkel tele élik az életüket. Erre most itt van megint egy válság, már most tömegek veszítették el a munkájukat, olyanok kerültek létbizonytalanságba a közvetlen környezetemben is, akikről ezt korábban el sem tudtam volna képzelni. És semmi sem dühít jobban, mint az igazságtalanság, ha az embert megfosztják attól, hogy saját sorsának alakítója lehessen…
Sándor Anna
Legjobban talán engem lep meg, hogy ami mindennél jobban hiányzik, az a mozgás. Inkább lusta típus vagyok, soha nem élveztem önmagában a sportért való sportot, viszont nagyon szeretek hatalmasakat sétálni. Most pedig itt vagyunk 38 négyzetméteren bezárva a férjemmel ketten meg a nyuszi – igaz, utóbbi szemmel láthatóan élvezi a helyzetet, mert sokkal több simogatást kap. Ebben a sokszorosan feszült helyzetben naponta érzem, hogy felrobbanok és szabályosan felemészt a stressz, miközben koncentrálni kell, dolgozni és haladni. Ezért aztán a napi egy séta, amíg még lehet, életmentő. Szerencsére olyan részén élünk a fővárosnak, ahol megoldható, hogy a biztonságos távolságot betartva kimenjünk járni egy kört, nincsenek tömegek. És a mozgás szép lassan beépül a mindennapokba is. Gerinc- és hátizom-erősítés, tornavideók a netről, előkerült egy alig használt taposógép is. Még az is lehet, hogy most válok sportemberré.
Ribánszky Ágota
Mivel én mindig is a kanapémon éreztem magam a legjobban egy könyv társaságában, meglepően kevés dolog hiányzik a karantén alatt. Én elvagyok. De elszorul a szívem, amikor hallom a gyerekszobából, hogy a kislányom óvodát játszik, mert neki viszont – aki sokkal inkább társasági lény, mint a férjem vagy én – rettenetesen hiányoznak a barátai, az ovis nyüzsgés, a játszótéren bandázás, az elmaradt szülinapi zsúrok. Bármennyit is foglalkozzunk vele, a gyerektársaságot nem tudjuk pótolni. És ilyenkor irtó dühös leszek, hiszen az ő röpke öt éve tartó életében ez az időszak rettenetesen hosszú. Nem fair, hogy ilyen sok időt elvesznek tőle. Elveszik tőle az anyák napi készülődést, az év végi zene- és táncbemutatókat, amire már februárban elkezdtek készülni, sőt az ovis évzárót is (ez az utolsó éve ebben a csoportban). Elvesznek tőle barátságokat, élményeket, impulzusokat, amire annyira nagy szüksége lenne. Ezzel együtt ő meglepően jól alkalmazkodott a megváltozott helyzethez, könnyebben és gyorsabban beletörődött, mint mi. De nekem mégis az óvoda hiányzik a legjobban, és nem az én kényelmem miatt.
Óvoda nélkül
Laborczi Dóra
Így, hogy ovi és bölcsi nélkül, két home office mellől próbáljuk szervezni az életünket, inkább azon kellene többet gondolkodnom, hogy mi nem hiányzik. Folyamatosan azt érzem, hogy vagy a gyerekekkel foglalkozom és akkor nem haladok a munkával, vagy azt, hogy a gyerekek egész nap a tévét bámulják és akkor meg amiatt érzem rosszul magam. Nem segít, hogy közben folyamatosan árad a chill a közösségi média felületeken és hogy milyen jó, mennyi mindenre van idő. Nekem lényegesen kevesebb időm jut most mindenre. Szóval az idő, leginkább az egybefüggő munkaidő és az önfeledt játékidő hiányzik a legjobban.
how to leave your #comfortzone at home #homeoffice #quarantinelife #day15
24 Likes, 0 Comments – Dora Laborczi (@labdor) on Instagram: „how to leave your #comfortzone at home #homeoffice #quarantinelife #day15”
Mivel bezártak a játszóterek és egy erkély nélküli kis lakásban élünk négyen, a tér is nagyon hiányzik. Emellett a számomra erőforrást jelentő személyes kapcsolatok is. Bár ebből az szempontból még nehezebb helyzetben lehetnek azok, akik egyedül élnek. Amit mégis megőriznék ezekből az időkből az az, hogy nem kell reggelente rohanni, az öltözködés miatt könyörögni a gyerekeknek, illetve hogy a férjem is itthon van, és együtt tudjuk menedzselni az itthoni feladatokat. És a mindennapos meditációt – ilyesmit nem csináltam ezelőtt, de most ez segít egyben maradni.
