Nálunk soha nem volt bolti lekvár, vagy savanyúság, ahogy a befőtteket is mi tettük el gyerekkoromban. Utáltam paradicsomot vagdosni, meg a nagy vájdling felett hajolva órákon át meggyet magozni, visszagondolva mégis annyira jó buli volt! Ipari mennyiségben készült minden, és amikor elköltöztem otthonról, természetes volt, hogy anyukám ellát mindennel, ezért sokáig fel sem merült, hogy akár én is befőzhetnék. De nyolc évvel ezelőtt minden megváltozott.

Teljesen ártalmatlanul indult a dolog. A kisebb fiam edzésén az anyukákkal rendszeresen megbeszéltük, mi volt és mi lesz a hétvégi menü, recepteket cserélgettünk, „agyban főztünk”. A bodzaszezonban arra panaszkodtam, milyen kár, hogy csak ilyenkor lehet bodzaitalt készíteni, mire az egyik anyuka mondta, hogy ő tartósítószermentes bodzaszörpöt készít minden évben, és az egész pikk-pakk megvan. Nyilván még aznap nekiálltam bodzavirágot szedni, majd szirupot főzni, és a megfelelő üvegeket összeszedni. A betöltésnél az egész konyha ragadt, a karom itt-ott megégett, de a gyerekek dicsértek, a szememben pedig megcsillant az őrület. A szörpök még a dunsztban figyeltek, de én már a lekvárbefőzést tervezgettem. Csupán egy kis epret, darabosat. Esetleg némi meggyet, csak az íze kedvéért. Sárgabarackot héj nélkül, nem darálva. Őszibarackot, málnaszemekkel. Körtét gyömbérrel megbolondítva.

A mánia végigsöpört a családunk nőtagjain és a barátnőimen is, a nyáresti fröccsözések fő témája lett, hogy melyik gyümölcsnek „áll jól” egy kis likőr, és mihez passzol a csoki, hogy ki mennyi ideig állítja fejre az üveget és mekkora dunsztot halmoz fel a konyha sarkában. Akadtak ellendrukkerek, akik szerint minden csoda három napig tart, a gyerekek hamar ráunnak a házi lekvárra, és a következő évben már el is felejtem az egészet. Nem lett igazuk. Bár tény, hogy a befőzés már inkább kötelesség, mint hobbi, de a jól elvégzett munka örömét a mai napig érzem, amikor végignézek a polcokon. A sógornőm mondta, hogy ő befőzéskor úgy érzi, valami köd ereszkedik a szemére, és csak a gyümölcsöket látja; a jó áron kapható málnát, a tökéletes méretű epret, a lédús barackot. Én úgy gondolok magamra ilyenkor, mint a mesebeli hangyára, aki azért szorgoskodik nyáron, hogy vigadhasson télen. A technikám pedig sokat finomodott az évek alatt: már nem nyalom le a forró lekvárt a forró üveg faláról, mert tudom, hogy nagyon fáj, van mindenféle tölcsérem, kiöntőm és csecse kis üvegeim. És azt is tudom, hogy az egész sokkal patentabbul megy, ha a családot is befogom. Persze panaszkodnak, hogy elgémberedik a hátuk, de utána mindig megállapítják, hogy tulajdonképpen egészen jó buli volt!

Szöveg: Jónap Rita