Ahogy az indiánok a nyomokból, úgy olvasott a természetből. Fű, fa, virág, araszoló bogarak, a madarak röpte, a nap állása, a vizek színe, a szél motozása – mindent ismert és értett. Könyveivel jó esetben gyerekként ismerkedtünk meg, itt az ideje sorra újraolvasni őket.
Ladó Gyula Lajos kamaszkora legszebb nyarán megtanulta, hogy a legjobb szakács az éhség, megismerte a Kis-Balaton madarait, a szárcsától a kányáig, látott kígyót, fogott harcsát, megtanult evezni és lőni. Elkényeztetett pesti gyerekből szavatartó, kevés szóból is értő férfi – palánta lett. Testét-lelkét megedzette a berek és egy Matula Gergő nevű öregember, aki megtanította neki a természet igaz, büntetlenül nem felülírható törvényeit.
A Tüskevár ifjúsági regényként számon tartott, de minden életkorban hatalmas élményt nyújtó olvasmány. Nemcsak az állatok és a növények ismeretére és szeretetére tanít, hanem sokat meg lehet tudni belőle az emberi természetről is, ráadásnak pedig ott a bőséges humoradag. Olyan könyv ez, amelyről érezni, hogy írójának is nagy örömet szerzett, míg dolgozott rajta. Pedig az ötlet nem is tőle indult, hanem családi jó barátjától, ifjabb Tildy Zoltántól, aki természetfotósként egy albumot akart kiadni a Kis-Balaton élővilágáról, és felkérte Fekete Istvánt, gondolkodjon el, milyen szöveg illene hozzá. Aztán, amikor megismerte az író elképzeléseit, már arra biztatta, legyen ebből önálló mű, dolgozza ki részletesen Matula bácsi, Tutajos és Bütyök nyári kalandjait.
A Tüskevár 1957-ben jelent meg, még a forradalom előtt íródott. Folytatása, a Téli berek már sokkal sötétebb hangulatú, szinte érződik rajta, hogy a kettő között történt egy s más az író környezetében és Magyarországon.
Matula bácsi kunyhója a Diás-szigeten, a Kis-Balatonnál.
Közel és még közelebb
Fekete István a legolvasottabb magyar írók egyike, mondatai legalább annyira tanúskodnak a magyar nyelv, mint a természet ismeretéről. Ő pontosan tudta, milyen az, amikor a kinyitja sárga virágait, vagy éppen, amikor elhányja díszeit a som, milyen illatúak a fonnyadozó füvek, mikor zörögnek a fák, mikor húzzák össze vagy nyújtják ki magukat, és ki másnak jutna eszébe a kora őszi levegőről azt írni, hogy már vándorlásillata van? Még egy gyöngyszem az őszelő leírásából: „Az erdei ösvényeket átszőtték hallgatag pókok, a galagonya bogyója pirosan fürdött a napban, a legelők tarlott oldalán már csak délben ugráltak a szöcskék, a katáng virága elfakult, az erdő aranyos bíborba öltözött, mert szép akart lenni, mint az öregedő asszonyok, ha elbúcsúznak valakitől, akit szerettek.”
Olyanok ezek a mondatok, mint Rockenbauer Pál természetfilmjei. Szemlélődőek, hosszan elidőzőek, odahajolóak. Csak így, ezzel a mély és odaadó figyelemmel lehet közel kerülni az élővilághoz, megérteni és megértetni. Nagyon más ez, mint sok mai, a természetet bemutatni szándékozó alkotás, amelyek inkább akciófilmeket idéznek. A sztárolt tévécsatornákon már vagy százszor megmutatták, hogyan csap ki a vízből a krokodil, és ejti el a szomját oltó gazellát, hogyan ejt halálos sebet prédáján az oroszlán. Pedig a túlélésért folytatott küzdelem a legtöbbször nem ennyire látványos.
