Vámos Miklós az édesanyjáról egy egész könyvet írt, apjáról viszont csak egy fejezetre futotta. A szótlan, magának való, beteg ember hamar elment, fia tizenkilenc éves korában. Megismerésre nem maradt idő, azért tanulságokat így is le tudott vonni az életéből.
– Miklós, úgy vettem észre, egy emberről nemcsak az árulkodik, hogy miről beszél, hanem az is, hogy miről nem. Ezért volt számomra izgalmas, hogy beszélgetéseink során nemigen beszéltél apukádról, anyukádról, a gyermekkorodról. Nem is mertem megkérdezni például, hogy milyen volt a viszonyod a szüleiddel, és milyen gyerekkorra emlékezhetsz vissza?
– Tudod, én nagyon furcsa gyerekkor után lettem felnőtt, jóval hamarabb az ideálisnál. Apám életén többszörösen átgázolt a történelem (holokauszt, munkaszolgálat, Rajk-per), ennek folytán igazán szótlan és magába forduló ember volt, amikor fölfigyeltem a létezésére. Soha nem mesélt az életéről, a múltjáról, a fájdalmairól. A háborúban szerzett szívbaj gyötörte, emiatt egyre kevésbé kapott levegőt. Néha egész éjszakákat töltött az ágya szélén ülve, egyenes derékkal, még úgy sikerült valamennyire lélegeznie. Anyám pedig mániás depressziós lett, méghozzá tizennégy éves koromban. Ekkortájt kijelentették, hogy a továbbiakban én leszek a családfő. Első gimnazista koromban. Képzelheted! És tényleg, rám maradt egy csomó teendő, amivel a többség akkor szembesül, amikor húsz körül önállósul, és először kell számlákkal foglalkoznia. A zenészként szerzett bevételeimre is szükség volt a családi kassza rendben tartásához. Apám tizenkilenc éves koromban halt meg, anyám akkor, amikor harminchat lettem, ővele úgy kellett törődnöm, mintha én lettem volna a szülője. Egyszóval én igazán elmondhatom, hogy többszörösen hátrányos helyzetű gyerek voltam.