Anyaság a világ körül című sorozatunk második részében bemutatunk egy ghánai újságírót, egy japán testépítőt és egy holland professzort. Mindhármuknak ugyanazokat a kérdéseket tettük fel: mit jelent számukra az anyaság? Milyen társadalmi elvárásokkal találkoznak saját társadalmukban, és mennyire támogató az ő közösségük? Mit üzennének a jövő anyáinak?
„A gyermektelen nőket semmibe veszik”
Mary Ama Kudom-Agyemang (55), Ghána, újságíró és kommunikációs szakember, háromgyerekes anya.
Anyaként az a küldetésem, hogy a gyerekeimben kialakítsak egyfajta felelősségérzetet, aminek a segítségével bármilyen helyzetben meg tudnak állni a lábukon, és felül tudnak kerekedni az élet viharain. Számomra az anyaság inspiráció és erőforrás. Segít jobban értékelni az élet ajándékát, és tudomásul venni azt, hogy az élet nem állandó, folyton változik. Megerősít abban, hogy – a gyerekeim és a családom érdekében – ha kell, tudjak az árral szemben úszni. Jó tanácsadóvá és vigasztalóvá tesz. Az anyaság számomra nemcsak arról szól, hogy a saját gyerekeimről gondoskodjak, hanem azt is jelenti, hogy segítsek a társadalom kevésbé szerencsés tagjain, főleg az árvákon, és támogassam őket.
Egy tradicionális társadalomban a lányok nevelésének központi eleme, hogy felkészítsék őket a házasságra és a gyerekszülésre. Tehát az anyává válás a felnövő lánygyermek életcéljainak fontos részét képezi. Ahhoz, hogy anyának nevezzenek, és tiszteletet vívj ki magadnak a családod vagy a szélesebb ismeretségi köröd szemében, biológiailag saját gyerekeid kell, hogy legyenek. Egy felnőtt nőt, aki sosem szült, itt nagyon megvetik: Olyannyira, hogy ha más gyerekét megkéri, hozzon el neki valamit vagy segítsen, a gyerek visszautasíthatja, és még vissza is vághat azzal:
„Gyerektelen vagy, szülj magadnak saját gyereket és őt ugráltasd, engem pedig hagyj békén!”
Az a helyzet, hogy egy ilyen nőt, főleg közösségi szinten, a saját családtagjai is elűzhetnek. Még a kollégái is elutasíthatják a munkahelyén. Még az egyedülálló sokgyerekes nőt is jobban megbecsülik, mint egy házas, de gyerektelen nőt. A biológiai anyaszerep annyira meghatározó, hogy azt is megvetik, aki más módokon szeretne gyereket vállalni. Szóval az örökbefogadás sem segít. Ezek a sztereotípiák mélyen gyökereznek a tradicionális ghánai társadalomban, és minden törzsre kihatnak. Még értelmiségiek körében is teljesen elfogadottak, habár az oktatás és a modernizáció hozott némi változást. Láthatunk már néhány olyan példát, hogy meddő vagy gyermektelen nőknek saját teljesítményük, jelentőségük és felelősségük miatt sikerül kivívnia a családtagjaik és a társadalom elismerését.
A ghánai egészségügyi rendszer szerintem példásan támogatja az anyaságot. A várandós nők három hónap szülési szabadságra mehetnek, teljes fizetéssel. Az én munkahelyem, ahol nagyjából 15 éve dolgozom – két gyerekem ezalatt született –, nagyon rugalmas. Ki lehet venni a szülési szabadság mellett az éves szabadságot is, ami a munkakörtől függően 28-tól 35 napig tarthat. Így akár 6-7 hónapig is foglalkozhatunk csak a kisbabánkkal, ami a szoptatás szempontjából is elég jó lehetőség. Ez viszont még nem minden:
amikor valaki szülés után visszatér a munkahelyére, nagyjából 6 hónapig részmunkaidőben dolgozhat, teljes munkaidős fizetésért. Szerintem ez a legjobb rendszer, amivel egy ország támogathatja az anyaságot.
Ami a társadalmi elvárásokat illeti: amint egy nő eléri a pubertáskort, szembesül azzal az elvárással, hogy gyerekeket szüljön. Ezért a tradicionális szellemiségben élő nőket nem bátorítják arra, hogy egyetemre menjenek – teljes időpocsékolásként állítják be. Ez a mentalitás is visszaszorulóban van, mivel az emberek kezdenek rájönni az egyetemi oktatás fontosságára. Attól függően, hogy honnan származik, nemcsak a szülés játszik fontos szerepet egy nő életében, hanem a megszületett gyerek neme is. A patrilineáris rendszerben (vagyis amelyik az apaági leszármazást részesíti előnyben), ami főleg Ghána északi részén és a Volta-régióban elterjedt, az anyaságot akkor értékelik, ha az anya fiúgyereknek ad életet. Ez helyet ad neki a férje életében és családjában, ugyanis ha fiúgyerekeid vannak, és a férjed meghal, jogod lesz arra, hogy a férjed családja gondoskodjon rólad, mivel az örökség apáról fiúra száll. A matrilineáris (anyaági leszármazás szerint működő öröklési jog) rendszerben, ami főleg az Aka törzsben népszerű, nincs ilyen különbségtétel. A fiúgyerekeket és a lánygyerekeket is egyformán értékelik. Itt viszont előfordul, hogy az apák a testvéreik gyerekeire több figyelmet fordítanak, mint a sajátjaikra és az akai férfiak elhanyagolják a gyerekeiket. A teher tehát az anyák vállát nyomja. Talán nagyobb a nyomás a nőkön abból a szempontból is, hogy keményen dolgozzanak annak érdekében, hogy gondoskodni tudjanak a gyerekeikről.
Az anyaság sokak számára vonzó, de érettségre van hozzá szükség. Nem való a bizonytalan nőknek, különösképpen ebben a korban, amikor már nem lehet a családra támaszkodni. Korábban az volt a hagyomány, hogy a nagymama vigyáz az újszülött unokáira, legfőképpen az elsőszülöttre. De a változó társadalmi normák és életkörülmények miatt ez a segítség nem mindenkinek áll már rendelkezésére. Szóval a határozottság, érettség nagyon fontos. Emellett erősen ajánlom azoknak, akik anyák szeretnének menni, hogy először is dolgozzanak. Tanuljanak, szerezzenek állást, legyenek szorgalmasak, és tanulják meg, hogyan kell felelősnek, figyelmesnek és tisztelettudónak lenni. Az anyaság nem vicc, hanem nagyon komoly és áldozatos munka, ami meghozza a maga gyümölcseit.
„Rengeteg probléma van, amiről nem beszélünk”
Risa Hinga, fitness modell, fitnessoktató, Japán, kétgyerekes anya.
Anyaként a legfőbb küldetésem, hogy segítsek a gyerekeimnek önmaguk legjobb verziójává válni. Bármilyen célt is válasszanak, úgy gondolom, hogy anyaként az a hivatásom, hogy segítsek nekik elérni azt a megfelelő eszközökkel, tudással és hozzáállással, és hogy magabiztosak legyenek minden helyzetben. Ami a sztereotípiákat illeti: gyakran elvárják tőlünk, hogy mások elképzeléseinek feleljünk meg, mint például a társadalom, a házastársunk, a szomszédok, vagy a munkatársak. Nehéz kitörni ebből az elvárásbuborékból, és azt csinálni, amit valóban szeretnél. Japánban az anyákat sokszor megszégyenítik azért, ha szórakoznak, jól érzik magukat vagy ha magukat helyezik előtérbe.
Az anyák egyharmada tapasztal valamilyen szintű depressziót vagy szorongást az elvárások és előítéletek miatt.
A japán rendszer úgy épül fel, hogy gyerekvállalásra bátorítsa a nőket (a csökkenő születésszámok miatt). Ennek kulcseleme a megfizethető egészségügyi rendszer és az anyagi támogatással (420 000 jen – 1 250 000 forintnak megfelelő összeg) szülésenként. Az otthonszülés megengedett, de nagyon ritka.
A cégek viszont gyakran nem adnak szülési szabadságot. Egy japán cégnél, ha egyáltalán kap szabadságot az ember, körülbelül 2-3 hétre számíthat, de nem ígérik meg, hogy megtarthatja a pozícióját vagy a munkáját a gyerekvállalás után.
Többnyire azt várják el az anyáktól, hogy adják fel a karrierjüket azért, hogy gyerekeket neveljenek. Rengeteg olyan kérdés van, amiről beszélni kellene a nyilvánosságban, mint például a bölcsődék hiánya, az anyák felé támasztott társadalmi elvárások, a várandós nők kiutasítása az edzőtermekből, a várandós nők zaklatása, és így tovább.
Rögzült elvárás az is, hogy ha anya lettél, az életednek a gyereked körül kell forognia, és teljesen elfogadhatatlan, hogy bármi más, számodra élvezeteset vagy szórakoztatót csinálj. Az anyáknak hallgatniuk kell a párjukra, és azért kell élniük, hogy összetartsák a családot. Hogy úgy neveljék a gyerekeiket, hogy társaságban tisztelettudóak és csendesek legyenek.
Szülőnek lenni még az ilyen nehézségek mellett is csodálatos tapasztalat. Azt ajánlom a jövendőbeli anyáknak, hogy jöjjenek rá, mi szerez nekik örömet, és ezeket a tevékenységeket a gyerekük születése után is folytassák. Ez segíteni fog abban, hogy józanok, egészségesek és boldogok maradjanak. És fontos, hogy maradjanak aktívak!
„Néha eleged lesz a gyerekedből, de ez nem tesz rossz anyává téged”
Nienke Vos (49), Hollandia, az Amszterdami Egyetemi adjunktusa, háromgyerekes anya.
Mindig szerettem volna anya lenni, de viszonylag későn lettem az. Amikor az első lányunk megszületett, 36 éves voltam. A második gyerekünket, a fiúnkat, 38 évesen szültem. Végül, 43 évesen szültem meg a legfiatalabb lányunkat, aki éppen most lett 6 éves. Nagyon aranyos, de néha arra gondolok:
öreg vagyok én már ehhez.
Várandósnak lenni nagyon különleges élmény volt az életemben. Rendkívüli és igazi módon tudtam „érezni” a testemet – úgy, mint azelőtt soha. A szülés is ilyen tapasztalat volt: „teljessé” tett olyan módon, ahogyan korábban még sosem éreztem teljesnek magam.
Az anyaság olyan intimitást ad, ami különbözik minden más kapcsolattól az életben. Időbe telt, mire igazán át tudtam neki adni magam, és megengedtem magamnak, hogy bízzak az ösztöneimben. Rengeteg szeretet van ebben a kapcsolatban, nagyon különleges nézni és követni, ahogyan fejlődnek. Sokat nevetünk. De az anyaság természetesen egyben kihívást is jelent és fárasztó. Az egész lényedet igénybe veszi.
Hollandia olyan ország, ahol sok nő részmunkaidőben dolgozik. Nagyban különbözik az itteni modell a szomszédos Belgiumétól vagy az Egyesült Államokétól. (Az amerikai anyák küzdelmes helyzetéről előző összeállításban írtunk, erről itt olvashatsz bővebben – a szerk.) Ennek ellenére sokszor elvárásként fogalmazódik meg, akár a politikusok részéről is, hogy több nőnek kellene teljes állásban dolgoznia, „rendes” karriert építve.
A nők gyakran kritikusak egymással is: a teljes munkaidőben dolgozó anyák kritizálják a részmunkaidős anyákat, és ők közösen azokat, akik otthon maradnak a gyerekükkel.
Ugyanakkor a nem dolgozó anyák, akik minden idejüket a gyerekeikkel töltik, gyakran kritikusak a komolyabb karrierrel rendelkező anyákkal szemben. Engem, mint részmunkaidőben dolgozó anyát, gyakran ér kritika amiatt, hogy miért nem vállalok többet. Egyébként én is azt hiszem, hogy a részmunkaidős foglalkoztatás alapjaiban változtatta meg a karrieremet. Nem tudtam az előmenetelemet kutatóként olyan mértékben biztosítani, mint teljes állásban. De én ezt elfogadtam, mivel az anyaság nagyon fontos része annak, aki vagyok.
Ugyanakkor a szülőség sokkal több időmet és energiámat veszi el, mint a tudományos munka: amikor tudósként használom az agyam, az megnyugtat, kikapcsol.
Nagy szükségem van arra, hogy a munkámban pihenni tudjak.
A koronavírus miatt az élet számomra is igazi kihívássá vált: az egész napot együtt töltjük, miközben a férjemmel mindketten dolgozunk – ő teljes állásban, én részmunkaidőben –, és itthon tanítjuk a gyerekeinket. Ez teljesen felborította az életünket, úgyhogy most megengedjük magunknak a kísérletezést és a kivételeket azért, hogy ne menjünk egymás agyára és ne legyenek irreális elvárásaink sem magunk, sem a gyerekeink felé.
Amikor az első gyerekem született, majdnem tizenhárom évvel ezelőtt, volt egy erős mozgalom az otthonszülés mellett, amelyik nagyon kritikus volt a várandósság és a szülés medikalizálása miatt. Ezt a szemléletet nagyon a magamévá tettem. Szerettem volna otthon szülni és sokáig szoptatni. Az első gyerekünket otthon szültem meg, biztonságban, békességben. Nagyszerű élmény volt. A fiúnkat viszont a kórházban kellett megszülnöm, és ez elég traumatikus volt. Levontam a tanulságot: végül úgyis csak az számít, hogy a gyerek egészséges legyen. Amikor a legkisebb gyerekünk született, már 43 éves voltam. Be kell vallanom, kicsit szorongtam. Reméltem, hogy otthon szülhetek, kórházi beavatkozás nélkül. És ez így is történet: intenzív volt és csodálatos. Úgy látom, hogy van most egy olyan tendencia nálunk, hogy a szülést egyre inkább medikalizálják és az otthonszülés egyre ritkább, ami miatt csalódott vagyok.
A holland egészségügy egyébként nagyon támogató a fogamzásgátlással kapcsolatban, a terhesgondozás is kiváló. A dolgozó nők 4 vagy 6 héttel a kiírt dátum előtt hagyják abba a munkát. Szülés után a szülési szabadság 10 hétig tart. Néha ehhez hozzáadnak „szabadnapokat” – az éves szabadságból –, hogy növeljék ezt az időt. Az első gyerekem születése után úgy éreztem, hogy 10 hét után visszamenni dolgozni korai lenne. Szerencsére ki tudtam egészíteni még négy héttel ezt az időt, és aztán elkezdtük bölcsődébe vinni, először heti kettő, majd három napot.
Nehéz volt ezt meglépni, mert azt gondoltam, hogy ez rossz dolog, bölcsődébe adni a gyereked. Viszont amikor megtapasztaltam, milyen jól bánnak a bölcsődei dolgozók a gyerekekkel, megváltozott a véleményem.
Elkezdtem értékelni, hogy ezek a nők ilyen nagyszerű munkát végeznek, hogy ennyi szeretettel és gondoskodással vigyáznak a gyerekeinkre, miközben mi dolgozunk. Hálás voltam, hogy lehetővé tették számomra, hogy azzal foglalkozhassak, ami a munkám, amit szeretek, és ezáltal jobb anya lehetek. Nem érzem úgy, hogy a kötődésünk sérült volna. Ki lehetett alakítani a jó egyensúlyt a munka és az otthoni, gyerekekkel járó feladatok között. Az is nagyon jó még itt, hogy a szülésed után egy héten át gyermekágyas segítőt utalnak ki hozzád – ez nagyszerű. Ő csak azért jön át hozzád, hogy segítsen neked és a babádnak.
Utólag visszatekintve, a katartikus szülésélmény ellenére az első gyerekem születése után depressziós tüneteket tapasztaltam. Szerencsére jártam terápiára, ami segített ezzel megbirkózni, és feldolgozni mindazt, ami a testemben és a lelkemben történt. Gyakran eszembe jut, hogy az „anyává válásnak” ezt a részét elhanyagolják.
Kulturálisan az anyaság örömeit és áldásait hangsúlyozzák, a hollandok ezt úgy hívják, hogy „a rózsaszín felhő” időszaka. De gyakran nem olyan rózsaszín az a felhő. A kismamák nem mindig boldogok, és sajnos ezt mások nem veszik észre vagy felróják nekik, ami nagyon káros.
Édesanyám és anyósom is akkor váltak szülővé, amikor a „tervezés” nagyon fontos volt: mindennek egy adott időpontban kellett történnie. A nők attól is féltek, hogy „elkényeztetik” a gyerekeiket. Elfogadható volt, hogy órákig hagyták sírni a gyerekeket válasz nélkül. Gyakran követtem ezeknek az idősebb nőknek a tanácsait, de egyszerűen nem éreztem őket helyesnek. Ahogy egyre magabiztosabb lettem anyaként, úgy lettem egyre függetlenebb, a szívemre hallgattam, és megengedtem magamnak és a gyermekeimnek a kötődésnek ezeket az intenzív, másfajta módjait. Mindhármukat több mint két évig szoptattam aztán.
Egy jövendőbeli anyának azt üzenném: ne félj attól, hogy megengedd a gyerekednek, hogy kapcsolódjon hozzád, engedd őt be. Ne félj hallgatni a szívedre, vagy bízni az ösztöneidben. Nagyon sokszor tudni fogod azt, hogy mi a helyes, és hogy mit kell tenned. És ha úgy érzed, hogy ez nem így van: kérj segítséget. Ne akarj mindig tökéletes lenni. Néha eleged lesz a gyerekedből, de ez nem tesz rossz anyává téged. Törődj magaddal, és engedd, hogy mások is törődjenek veled. Találj olyan dolgokat, amik feltöltenek, ha fáradt vagy. Szeretni fogod a gyerekedet és élvezni fogod a társaságát, de legyél türelmes magaddal. Senkinek nem kell tökéletesnek lennie. Még neked vagy a gyerekednek sem.
(Fotók: Nienke Vos, Mary Ama Kudom-Agyemang)
