Csodálom azok védekezőrendszerét, akik nem kapcsolják be a rádiót, nem nézik a televíziót, és eszükbe sem jut átböngészni a legújabb híreket a telefonjukban, mert bizony nekem (és nagyon sokaknak) ez nem megy. Hiszen annak ismerete, hogy mi történik az országban, a világban, olyan természetes, mint a levegővétel. Ők azt mondják, hogy megkímélik magukat a borzalmaktól, én azt mondom, kizárják az életükből a jót is. Például azt a feledhetetlen örömöt, amit a magyar válogatott szerzett nekünk, egyszerű halandóknak, s ami felcsillantotta annak reményét is, hogy képesek vagyunk nemtől, életkortól, pártállástól függetlenül együtt örülni… Még azt a sajnálattal vegyülő furcsa örömöt is a híréhségemnek köszönhetem, amelyet Bud Spencer múlt heti „elköltözése” után éreztem: lám, van ember, akit nemtől, életkortól, pártállástól függetlenül szinte mindenki szeret itthon és külföldön, akiről a leggonoszabb sajtóorgánumok sem tudnak, akarnak rosszat írni!

A családja körében meghalt, nyolcvanhat éves óriásmackó biztosan megérti és megbocsátja odafönt, hogy az örömöt emlegetem. Mert jó, hogy közöttünk élt ez a hatkilósan(!) született, elképesztő fizikai erővel rendelkező olasz színész és sportoló, jó, hogy millióknak mutatta meg, az erőt nemcsak mások összemorzsolására, hanem a szerencsétlenek megsegítésére is lehet használni. Nem nyálasan, sziruposan, hanem óriásmackó módra, lazán, hálát sem várva… Ő azért csapkodhatta közel hatvan évig töretlen népszerűséggel a rosszfiúkat, maffiózókat, banditákat számtalan vígjátékban és akciófilmben, mert olyan volt, mintha egy népmeséből lépett volna ki. Erős, eszes, ügyes, igazságos, kiröhögte a gazdagokat, sajnálta a szegényeket, kíméletlenül bánt a Rosszal, védte a Jót. És mi nagyon szeretjük a legkisebb királyfi kat, az igazságos Mátyásokat, mert olyan világra vágyunk és fogunk vágyni, amelyben nem mindig a kisember húzza a rövidebbet! Ráadásul ez az életvidám óriásmackó a magánéletével sem rombolta le a róla kialakult képet. Nem voltak botrányai, nem kezelték függőségekkel drága klinikákon, három gyermeke született, a feleségével ötven évig élt együtt, s mindig szeretettel, egy nápolyihoz illő érzelmességgel nyilatkozott róla. „Két aprócska nő volt óriás az életemben: az édesanyám és a feleségem.”

A fia azt nyilatkozta az olasz sajtónak, hogy az édesapja utolsó szava annyi volt: köszönöm. Én pedig szívből köszönöm neki, hogy mindenkit megnevettetett, hogy nem szétszakított, hanem összehozott minket. Hogy elhitette velünk: humorral, életszeretettel, tehetséggel és szorgalommal legyőzhető az ellenségeskedés, és el lehet érni, hogy az emberek megint tudjanak együtt örülni. Mi, magyarok is, akik az utóbbi hetekben megmutattuk: éhesek vagyunk erre.

Szöveg: V. Kulcsár Ildikó