Már az alapsztori is meglehetősen abszurd: onnan indul, ahol mások valószínűleg befejeztek volna egy történetet. Robert (Martin Sheen) és Sol (Sam Waterston), két hetvenes éveiben járó ügyvéd egy közös ebéd alkalmával coming outolnak feleségeinknek, Grace-nek (Jane Fonda) és Frankie-nek (Lily Tomlin), akikkel negyven éve házasságban élnek, hogy 20 éve viszonyt folytatnak, és mostantól együtt kívánnak élni.
A két elkeseredett nő, a mindig tökéletes outfitekben pompázó Grace és az őshippi Frankie a két család közös tengerparti háza felé veszik az irányt, hogy a maguk módján (kellő mennyiségű füves cigi és auratisztító kúra, illetve száraz martini segítségével) elgyászolhassák addigi, tökéletesnek hitt életüket. A házban persze összefutnak: vajon egymás agyára fognak menni, vagy összehozza őket a legképtelenebb helyzet, amibe egy – vagyis kettő – 21. század Amerikájában szocializálódott nő kerülhet?
A két nő teljesen más karakter, de más volt a két házasság minősége, és más lesz a gyász folyamata is. Hiszen míg Grace évtizedek óta elidegenítő kapcsolatban, tulajdonképpen eddig is magányosan élte az életét válóperes ügyvéd férje oldalán, Frankie-t és Sol-t mély szeretetkapcsolat, barátság és egymásra utaltság fűzi össze, amit a férfinek is el kell gyászolnia.
Nem kevésbé érdekesek a két házasságban nevelt gyerekek történetei is, a Grace és Robert házasságából származó lányok, anyja cégvezetői pozícióját átvevő, kötődni képtelen Brianna (June Diane Raphael) és a sokgyerekes anyaságban elcsigázott és kiégett Mallory (Brooklyn Decker), valamint Frankie és Sol két örökbe fogadott fia: az ex-függő Coyote (Ethan Embry) és a mindig megbízható Bud (Baron Vaughn).
Az első éved egyik fontos pontján ők fogalmazzák meg a nagy dilemmát:
„hogyan haragudjunk rátok, ha melegek vagytok?” Vajon más megítélés alá esik egy meleg pár coming outja, két évtizedes hűtlenség ide vagy oda?
Ez valóban nagy kérdés lehet, ha nem is nálunk, de a melegjogokat messzemenőkig támogató és védő Kaliforniában. Később is záporoznak az ehhez hasonló, feloldhatatlannak tűnő kérdések és dilemmák: van-e például generációs különbség a hetvenéves és a harmincas meleg párok között? Hogyan oldja fel a katolikus Robert a bűnösség érzését, pokoltól való félelmét? És egyáltalán: mit értünk támogató párkapcsolat, támogató család fogalmán?
Nem csak Grace-t és Frankie-t kísérhetjük végig a gyászfolyamatban, habár kétség kívül az ő életük – és rajtuk keresztül az idős nők eddig talán soha meg nem mutatott valósága – áll a sorozat fókuszában. De a sorozat olyan fontos témákat is boncolgat, mint a vágy, az idősek közti testi-lelki szerelem, mellőzöttség és az önérzet, 40 év házasság után saját maguk újrafelfedezésének örömei és válságai, az elmúlás, és a fizikai korlátok tudomásul vételének nehézségei. És legalább ennyire fontos etikai és társadalmi kérdéseket vetnek fel a mellékszereplők, az ex-férjek és a felnőtt gyerekek szálai is. Ezekben szó van kapcsolódási nehézségekről, örökbefogadó anya és biológiai anya közti ellentétről, alkoholproblémákról, kisgyerekes anyák túlterheltségéről, miközben az egész sorozat nagyszabású kísérlet a szerelem, a barátság és nem utolsó sorban a család fogalmának újradefiniálására is. Utóbbi olyan jól sikerül, hogy sokszor azt érezheti a néző: a négy gyereknek valójában két anyja és két apja van és bármelyik szülő-gyerek párost mutatják is éppen, az elkerülhetetlen konfliktusok mellett mindig ott van az a mélységes és valójában irigylésre méltó szeretetkapcsolat, ami összefűzi őket. Ez a nyolc ember, ha más-más szinteken is, de szerető és elfogadó közeget jelentenek egymásnak. E elmesélve felfoghatatlanul zűrös lenne, ám így, a sorozat epizódjaiban megmutatva nagyon is példaértékű. Hiszen a volt férjek is visszaszivárognak a két, tengerparti házikóban élő nő életébe és nagyon úgy fest, hogy nem csak bűntudatból, hanem a köztük lévő felszámolhatatlan kötelékek miatt is. A fentebb sorolt, rendkívül érzékeny és a magyar nyilvánosságban nehezen körüljárható etikai problémákat pedig annyira ízlésesen, szépen és szeretettel járják körül, hogy akár még nagyszülőkkel is érdemes lehet megnézni.
Ami miatt a magyar néző számára mégis kicsit bosszantó lehet a sorozat, az nem a tabudöngetés, hanem a részletgazdagon bemutatott kaliforniai jólét, ami nálunk nemcsak egy nyugdíjas, de bárki számára elérhetetlen. Az életszínvonalnak az a tágassága, amelyik lehetővé teszi, hogy hetven fölött is megvalósítsuk önmagunkat, mert valóban azt csinálhatunk, amit szeretnénk itthon nehezen elképzelhető.
Ennek a közege pedig egy olyan tengerparti ház, amiben mindannyian szívesen megöregednénk. De elnézhetjük a Grace and Frankie-nek még ezt a bosszantó tényezőt is, hiszen a két nő története és a kényszerhelyzet szülte kötelékük végre nagyon is életszagúan mutatja be az idős nők láthatatlanságát, és azt is, hogyan lehet ebből előnyt kovácsolni, miközben olyat gurítanak, amit csak az igazán bátrak mernek megtenni.
Ha tetszett a cikk, regisztrálj, hogy hozzáférj az előfizetői tartalmainkhoz is!
(Kiemelt kép: Jane Fonda és Lily Tomlin. Fotó: Emma McIntyre/Getty Images for Netflix)
