Szépek, szelídek, talán kicsit szomorúak voltak a mesebeli királykisasszonyok, amint megadóan várták a toronyszobájukban, hogy a legkisebb királyfi megtalálja a gyöngyöt a tenger mélyén, legyőzze a sárkányt, a medvét, a tigrist, majd megvívjon a szomszéd király gonosz fiával, aztán ásó, kapa, nagyharang. Csakhogy a mi életünk nem mese, mégis sokan vélekednek úgy, hogy valamennyien passzivitásra ítélt királylányok vagyunk e vírus uralta, ráadásul anyagi gondokkal teli világban, azaz nem irányítóként, hanem tehetetlen szereplőként veszünk részt a saját életünkben. Mert minden az erőseken és a nagyhatalmúakon múlik. Kedves, ám nagyon szomorú e-mailek írói érzik fájdalmasnak az egyedüllétet – jelzem, családban is lehetünk egyedül –, hiszen nem csörren a telefonjuk napokon át, mert nem jutnak a barátaik, ismerőseik eszébe, még a testvérük, a gyerekük sem hívja fel őket.
A csönd néha áldásos, máskor fájdalmas, és valóban okot adhat önsajnálatra. „Senkinek sem vagyok fontos? Senkit sem érdekel, élek-e, halok-e?” Persze lehet, hogy néhányak számára furcsa e probléma, mert jól érzik magukat egyedül. Egy különös e-mail írója szerint csodálatos a home office. Egyedül él, a kedvese olasz, megszokta, hogy a maga ura. Dolgozik, sokat olvas, filmeket néz, közben nem kell a munkahelyén hercigeskednie, egy-két emberrel tart kapcsolatot. Jó neki így. Különbözőek vagyunk.
De mit tegyenek azok, akiket fojtogat a csönd? Valószínűleg az a legjobb megoldás, ha sutba dobják a passzivitásukat, kapják a telefonjukat, és megkeresnek másokat, hogy megajándékozzák őket a figyelmükkel. „Beszélgessünk! Hogy vagy? Segíthetek valamiben?” Ha egy kicsit beleéljük magunkat mások helyzetébe, általában rájövünk, nekünk jó, de legalább jobb. És ha vesszük a fáradtságot, hogy örömet is szerezzünk a számunkra fontos embereknek, élményekkel, szívmelengető mondatokkal, kedves szavakkal telnek meg a napjaink. Ezernyi a példa. A legszebb talán annak az idős édesanyának a története, aki hosszas tépelődés után felhívta az imádott fiait, hogy idén nem kell felköszönteniük őt a születésnapján, mert közel kétszáz kilométernyire laknak, rengeteg a munkájuk, és tudja, hogy a gyerekeikkel tanulniuk kell. Aztán a nevezetes napon dudaszó verte fel a kicsi falusi utca csendjét. A három felnőtt fiú a vírus miatt nem ment be az anyai házba, de autós felvonulással, tapssal köszöntötték őt a családjaikkal együtt, az ajtaja elé pedig virághegyeket és unokafotókat tettek. Én vagyok a világ legboldogabb édesanyja! – írta a hölgy. Mi kellett ehhez? Ó, csak annyi, hogy a királylányok passzív várakozása és sírdogálás helyett felemelje a telefont.