Hát neked borzasztó nehéz lehet! Az ismerőseim sorra így sóhajtottak fel, amikor meghallották, hogy a karantén időszakát szűkebb családom tagjaival a világ három különböző pontján vészeltük át. Én pedig mindegyiküknek magyarázni kezdtem, szerintem nem annak nehéz, aki egyedül maradt, hanem annak, aki gyerekekkel, főleg a digitális oktatásba bevont iskolás gyerekekkel szorult be a négy fal közé. Mert egy gyerekre fejenként egy felnőtt nem elég. Tapasztalataim szerint néha még kettő sem. Egy tudományos feltételezés szerint erre az evolúció is rájöhetett, ezért intézte úgy, hogy a nők, túljutva a saját termékeny korszakukon még évtizedekig éljenek, és segíthessenek a saját lányaiknak felnevelni a következő generációt. Így teremtődtek meg a nagymamák, és váltak az evolúció egyik legsikeresebb modelljévé.
Elmélet a gyakorlatban
Az elmélettel a saját élményeim teljesen egybevágnak: fogalmam sincs, a két nagymama nélkül hogyan neveltük volna fel a férjemmel a lányunkat. Mivel soha nem tudtam elképzelni a munkám nélkül az életemet, a nagy hasammal majdnem az utolsó pillanatig bejártam a szerkesztőségbe, holott egyszer a 4-es villamoson a júliusi melegben olyan rosszul lettem, hogy az utastársak mindenáron be akartak vinni a Schöpf-Mereibe, hátha rögvest szülök (akkor még nem szültem). A lányom kéthónapos volt, amikor elkezdtem dolgozni a Nők Lapjánál, először hetente egyszer, előre megbeszélt időpontban buszoztam fel a Rózsadombra, az akkori irodába. Egy szerkesztőség azonban nem gyár, nem feltétlenül másodpercnyi pontossággal alakulnak a dolgok, többször előfordult, hogy megcsúsztunk, ilyenkor odabent elkezdett csurogni a mellemből a tej, miközben a gyerek odalent a városban, az anyósoméknál bömbölt éhesen. Idővel kialakult a menetrend, és bár a lányom időközben felnőtt, a férjem édesanyja a mai napig élete legboldogabb időszakaként emlegeti azokat az éveket, amikor ő vigyázott az unokájára.
Én pedig csodálattal bámulom azt a természetes könnyedséget, ahogyan a lányom bánik a két nagymamájával, hiába találkoznak évente csak egy-két alkalommal. Nekem ilyesmiben nem volt részem.
Mint Szendi Gábor figyelmeztet minket valamelyik könyvében, téved, aki azt hiszi, azért születtünk, hogy boldogok legyünk. Azért születtünk, hogy szaporodjunk. Ennek megfelelően a legtöbb állat az utolsó leheletéig igyekszik betölteni földi küldetését, és továbbadni a génjeit. Még az emberszabásúak nőstényei közül is csupán néhány marad életben túl a fogantatásra és szülésre alkalmas évein, ezek is többnyire állatkerti körülmények között.
A tudomány összesen öt olyan állatfajt ismer, amelynek példányai tömegesen élik túl a „menopauzájukat”, ezek a Quadratus yoshinomiyai nevű levéltetű, illetve négyféle cet: a kardszárnyú delfin (orka), a fehér delfin, a rövidszárnyú gömbölyűfejű-delfin és a narvál. Ezzel szemben az emberi faj női tagjai a világ minden táján valamikor az ötvenes éveik kezdetén átesnek a hormonális változás időszakán, majd simán megünneplik a hetvenedik, nyolcvanadik születésnapjukat.
A tudósokat régóta foglalkoztatja ez a jelenség, és megpróbáltak magyarázatot találni rá, így született meg a nagymama-hipotézis. Eszerint, amennyiben a nők ötven körül maguk mögött hagyják reproduktív korszakukat, az lehetővé teszi számukra, hogy az elkövetkező éveket, évtizedeket az unokáik nevelésének szenteljék, és ily módon továbbra is gondoskodni tudnak a génjeik sikeres továbbadásáról. Ugyan az unokák csak negyedrésznyi DNS-t visznek tovább, míg a gyerekek 50%-ot, tehát evolúciós szempontból logikusabbnak tűnhetne inkább saját utódot vállalni, ám egy bizonyos életkoron túl a nők hatékonyabban segítik a génjeik fennmaradását az unokáik gondozásával, mintha maguk szülnének, hiszen egy magzat kihordása az évek múlásával egyre kockázatosabbá válik. Amennyiben örökletes tényezők határozzák meg, ki mikor esik át a klimaxon, és mennyire lesz hosszú életű, akkor az ebből a szempontból jobb adottságú nőknek több, ezeket a géneket hordozó utódjuk lesz. Így történt, mondja az elmélet, hogy idővel egyre általánosabbá vált a menopauzán túli élet, egészen addig, amíg már a Homo sapiens valamennyi női képviselője azzal az adottsággal jött a világra, hogy a nőihormon-termelése a teste többi funkciójánál évtizedekkel hamarabb leáll.
Adatokkal alátámasztva
A kutatók hosszú idő óta gyűjtenek adatokat a nagymama-hipotézis alátámasztására, néprajzi és történettudományi módszerek mellett újabban számítógépes modellezést is igénybe véve. Különféle kultúrák demográfiai és gazdasági adatainak elemzésével arra a kérdésre kerestek választ, mennyire fontos szerepet játszanak az adott közösségben a nagymamák. A ma élő nomád törzsek életmódja azt mutatta, hogy nagyon is fontosat: bár az idős nők fizikailag nem termékenyek, annál hatékonyabbak az élelmiszerszerzésben és egyéb feladatok végrehajtásában. Az Amazon mellett élő bolíviai törzs, a csimané indiánok idősebb női tagjai például negyven-ötvenéves korukban érik el a produktivitásuk csúcsát – amit az ő esetükben azzal mértek, naponta hány kalóriának megfelelő élelmiszert szereznek a családjuknak –, és ezt életük végéig megőrzik.
Mindez nagyon is összecseng a saját tapasztalatainkkal, amennyiben a nagymamák jellemzően a mai napig szeretik etetni a családtagjaikat, sőt, a mieink olykor azt hiszik, ha ők nem táplálnak minket, garantáltan éhen halunk.
Más tudósok az ipari forradalom előtti korszak anyakönyvi bejegyzéseit rendszerezték, ezek pedig azt mutatták, több unoka született, és érte meg a felnőttkort azokban a családokban, ahol nagymama is jelen volt. Egy másik vizsgálat kanadai francia bevándorlók történetének nyomába eredt, és itt is az derült ki, kétszer annyi gyereke született azoknak a nőknek, akiknek élt az anyjuk, mint akiknek nem. Ez a hatás azonban csak akkor érvényesült, ha a nagymama 200 mérföldnél közelebb lakott az unokáihoz, vagyis aktívan részt tudott venni a gondozásukban. Ez megint csak sokak számára ismerős helyzet: ha a családtagok a világ különböző pontjain telepedtek le, akkor a nagyszülők minden jó szándékuk ellenére is leginkább csak úgy tudnak bekapcsolódni az unokáik életébe, hogy mesét olvasnak nekik Skype-on.
Nagymamák ma
Idáig tehát az elmélet. Hogy teljes legyen a kép, el kell mondanunk, hogy ezt az elméletet máig sokan vitatják, mások pedig azzal finomítják, hogy az unokanevelési feladatkör csak egy a sok, menopauzához vezető tényező közül. A világ azonban változik, és benne változnak a nagymamák. Hatvan pluszos hölgyekkel nagyobb számban egyetlen helyen találkozom rendszeresen, a fitneszteremben, ahová tornázni járok. Jó karban lévő, ápolt, aktív, energikus, nemritkán még dolgozó vagy a saját vállalkozást vezető nőkről van szó, akik pontosan tudják, vigyázniuk kell magukra, mert más nem fog. Amióta hetente többször hallgatom őket (jó tíz éve), az öltözői beszélgetéseik három fő téma köré csoportosulnak.
- Kinek mije hol fáj, ki hová, melyik orvoshoz fordult vele, és milyen gyógyszert kapott rá.
- Ki mikor költözik le a balatoni házába (érdekes módon mintha mindenkinek lenne háza a Balatonnál).
- Ki mikor és hová rohan tornaóra után, hogy elvigye az unokákat angolra, teniszedzésre, zongorázni, lovaglóórára, majd értük menjen és hazaszállítsa őket.
A magyar családok életébe ugyanis, amennyiben a szülők mindketten dolgoznak, szükségszerűen bekalkulálódik a nagyszülői segítség, különben borul az amúgy is vészesen billegő rendszer. És bár a hölgyek mindegyike boldogan zeng ódákat az unokái okosságáról, ügyességéről, iskolában és azon kívül elért sikereiről, a hangjukból egyértelműen kicseng, hogy olykor kissé terhesnek érzik ezt a bébiszitteri szerepkört. Szívesebben maradnának ott még úszni, beülni a szaunába, napozni a teraszon, este inkább mennének hangversenyre a barátnőikkel, nyáron kettesben utazgatnának a férjükkel, mint hogy a gyerekeik helyett vállalják a pótszülői feladatokat. A mintám nyilván nem reprezentatív, az én tágabb környezetemben is több lelkes nagyszülő akad, aki boldogan rohan, ha szükség van rá. Mégis az a benyomásom, az evolúció az előzékenyen megtervezett anyapótlék mellett a nagymamapótlékról megfeledkezett, így erről nekünk kell majd gondoskodnunk. Valószínűleg úgy fogják hívni, robot.
(Illusztráció: Borzas Kata)
