Világos ing, nyakkendő, mellény, zakó. Előadás közben elmélyül a hangja, hirtelen felcsattan, majd elhalkul. Semmi színészi allűr, mégis odaszögezi a székhez a hallgatóságát. Hogyan tud egyfajta szélsőségektől mentes tiszta látásmódot, az erkölcs igényével fellépő, nemes lelkesültséget átsugározni az emberekre, miközben mondjuk, éppen a Trianont követő időkről beszél, nem tudtam megfejteni. De megjegyeztem egy mondatát: „Az is történelem, ami nem történt meg. Amit nem tettünk meg.”

– Már rég nem szokás az egyetemen, hogy a diákok megtapsoljanak egy-egy tanári szónoklatot. Szerencsés tanár úr előadásai után rendszerint ez történik. Zúg a taps. Gondolom, jólesik.
– „Ne szokj hozzá!” – jut eszembe ilyenkor, és persze zavarban is vagyok, téblábolok, a papírjaimmal vacakolok. Mégse hajlonghatok, mint egy színész vagy zenész. Szerencsére akad, akinek kérdése van, vagy szeretné a kezébe venni a tárgyakat, amiket be szoktam vinni. Régi útleveleket, pénzeket, egy darabkát a lakiteleki sátorból, szavazólapokat, ilyesmiket. A lényeg mégis az, hogy ha Budapest bombázásáról beszélek, és kinéznek a hatalmas ablakokon, lássák a közeledő ötszáz amerikai légierődöt, és érezzék a pincébe bújt őseik félelmét. És ha így köszönik meg, az bizony jólesik.