Mindenkinek megvan a maga madeleine-je. Ha az idő múlásáról esik szó, gyakran előkerül ennek a tea mellé feltálalt legendás aprósüteménynek a neve, hiszen ez idézi vissza Marcel Proust Az eltűnt idő nyomában című regényében a francia író távoli múltba tűnő gyerekkorát. Találgatom: vajon mi milyen ízekre-illatokra emlékszünk majd vissza a négy fal között töltött, végtelen időből, ha már valóban túl leszünk a járványon? Talán az első, otthon sütött házikenyér semmivel sem összehasonlítható illata marad meg mindörökre, vagy a küszöbre tett színes virágcsokoré, amellyel anyák napján köszöntettek azon a rendhagyó májusi vasárnapon? Vajon beigazolódik-e az időelmélettel foglalkozó szakemberek tézise, miszerint a szokatlanul üres, ingerszegény környezetben töltött órák mintha mindig csak vánszorognának, ezért kibírhatatlanul hosszúnak érezzük őket, de később visszatekintve rájuk, éppen ellenkezőleg, csupán röpke pillanatokként bukkannak fel újra és újra az emlékezetünkben? Vagy most éppen fordítva történik majd minden? Hiszen annyi új tapasztalatot élünk át, annyi információ zúdul ránk, hogy úgy érezzük, az idő szinte rohan, és később vissza- gondolva előfordulhat, hogy a valóságosnál sokkal hosszabbnak és tartalmasabbnak érezzük majd a karanténban eltöltött időszakot.