Színész nem lehetett, ezt az utat lezárta előtte a történelem, ezért inkább írni kezdett, és azt remélte, a fia ebben majd többre viszi nála. Nem vitte, viszont belőle lett Magyarország egyik legkedveltebb színésze. Kern István gyerekként a legnagyobbakkal rúgta együtt a labdát a Szent István parkban, többek között Glatter Mikivel. Aki esetleg nem tudná, kiről van szó, a beszélgetésből majd megtudja. Szegő András interjúja.

– Egyszer arról beszélgettünk társaságban, melyikünknek miért volt annyira fontos a hatvanas években az a legendás Hamlet a Madách Színházban. Ha jól emlékszem, Gálvölgyi Jancsinak Körmendi frenetikus Osricje, Verebesnek talán a problémák közt tépelődő Gábor Miklós, nekem persze Vass Éva miatt, te meg azt mondtad, hogy Hamlet és apja problémájában a saját gondolataidat érezted megfogalmazva.
– Akkor lehet, hogy nem pontosan fejeztem ki magamat. Nekünk nem volt semmi komplikáció, vagy megoldatlanság a kapcsolatunkban, mi kölcsönösen imádtuk egymást, ahogy Hamlet is imádta a halott apját, ahogyan ez teljesen nyilvánvaló is abból, ahogyan beszél a szellemével. Magamra, magunkra ismertem benne, és ez nagyon szívmelengető volt. Azóta is láttam sokféle Hamlet-előadást, némelyik a hatalom kérdését, más a politikai szálakat vagy a megkésett helytállást állította középpontba, de meg kell mondanom, egyik sem izgatott különösebben. Engem az talált telibe, ahogyan Vámos László rendezte, és Gábor Miklós játszotta.

– Gábor Miklós életének is kulcskérdését jelentette a kötődése az apjához.
– Na, ezt nem tudtam, de az ő közelítése nagyon szíven ütött. A kötelék fontossága. A mienk igazán jó család volt. Amolyan igazi kispolgári, lipótvárosi család. Hogy zsidók vagyunk, azt csak hatévesen tudtam meg. Hazamentem az iskolából, és meséltem, hogy a suliban egy osztálytársam azt mondta, hogy mi azok vagyunk. Apám rám nézett, sóhajtott egyet, és mondta, hogy igen. Erről addig előttem soha nem esett szó.Erről valahogy nem szokott volt szó esni akkoriban.