„Megőrültél, mondd, te nő?! Hogy engedheted, te, aki okos, szép, erős vagy? Ez a férfi kiszívja a véredet, az agyadat, a lelkedet, tudod-e még, ki vagy egyáltalán, és ki voltál? Menekülj!” Mondják ezt folyton a kívülről beszélők, akik látnak. De a nő belül van, és belülről minden más. És marad, egy évig, ötig, tízig. Remél. Küzd. Hisz. Szeret. Szeretni akar. Függ. Védekezik. Bánt. Fél. Nevet és sír. Süket próbál lenni, és vak.
És a férfi? Remél. Küzd. Hisz. Nem hisz. Szeret. Nem szeret. Szeretni akar. Nem akar szeretni. Függ. Nem akar függeni. Fél. Nem akar félni. Birtokolni akar. Hatalmat akar. Bántani akar. Szenved. Nem akar szenvedni. Nevet és sír.
Viszonylag új dolog ez. Hogy hallunk, olvasunk, beszélünk kórosan narcisztikus férfiakról, nőkről, akik bántanak. Bántalmaznak. Bántalmazó kapcsolatokról. Lelkiről, testiről. Hogy milyen nehéz felismerni, ha az ember ebben a ravaszul és lassan fullasztó buborékban igyekezne mélyeket lélegezni. És nem érti, miért fogy olyan vészesen a levegő.
De ki a vádlott, és ki a vádló? Ki a bántott, és ki a bántó? Ki hazudik, és ki nem? Van-e mindig világos határ a kettő között? És kiből lesz az egyik, kiből a másik? Mindketten érkeznek valahonnan, cipelnek valamit. Mindenki sérült, így vagy úgy. Ki úgy, hogy bánt, ki úgy, hogy hagyja, hogy bántsák. Ki végzetesebben, ki kevésbé, ki gyógyíthatóan, ki gyógyíthatatlanul. Van, aki öl a végén, és van, akit megölnek. Talán csak szerencse kérdése az egész.
Semmi sem fekete vagy fehér, az éremnek két oldala van.
Mi lehetne izgalmasabb, mint megnézni mindkét oldalt, megfigyelni a két valóság kapcsolódásának szinte lehetetlen voltát? Azt akarom, hogy másszunk bele a nő és férfi agyába, szívébe, lelkébe is.
A következő hónapokban egy házasság történetét írom itt le. Egyik héten a nő szempontjából következik egy fejezet, másik héten ugyanaz, a férfiéból. Most, az indulásnál az első két részt egymás mellett olvashatják.