Megnyugszunk tőle, gyógyító hatása van, szenvedünk a hiányától. Jelenleg sajnos nagyon is. Az érintés, a simogatás fontos az életünkben, ám ez most az egész világon csak az egy háztartásban élőknek megengedett. Pedig a lelki békének ugyanolyan feltétele, mint a levegő a lélegzésnek. Cikkünk még a járvány előtt íródott, reméljük, az érintéseket nemsokára megint szabadon gyakorolhatjuk. 

„Nagyon megérintett” – mondjuk, amikor egy film vagy egy könyv erős érzelmeket váltott ki belőlünk, és lelkünk mélyén azonosulni tudtunk a szereplőkkel. De fordítva is igaz: a bőrkontaktus – még az idegenekkel létrejött is – érzéseket vált ki belőlünk, és ahogy egy kísérlet is bizonyította: nagyon is sokfélét. A vizsgálat során a bekötött szemű alanyok a dühtől a szomorúságon át a boldogságig nyolcféle érzelmet tudtak beazonosítani, amit kizárólag érintés útján közölt velük egy másik ember.

A digitalizáció csökkenti a testkontaktust

Hogy az érintésnek milyen hatalmas ereje van, azt a szeretetmasszázs-szolgáltatást végző Lívia nap mint nap megéli:
„Általában a kezelés fele, harminc perc is eltelik, mire azok a vendégek, akik először élik át ezt az élményt, hogy egy idegen a testüket módszeresen átsimogatja, tényleg bele mernek ereszkedni a helyzetbe. Akkorra már átadják magukat az erotikamentes érintéseknek: a meleg tenyér, a puha ujjak simításának. Nem ritka, hogy a vendégnek csurog a könnye. A kezem könnyen siklik a testükön, be sem nyomódik a bőrük alatta, mégis létrejön egy különleges kapcsolat közöttünk: az életenergia, a csí áramlik a két test között.”
Lehet, hogy a csí áramlása a szigorúan materialista szemléletűeket megmosolyogtatja, mindenesetre a hormonális és neuropszichológiai kutatások tudományos alapon is kimutatták, hogy az érintésnek az emberi szervezetre pozitív hatása van.
„A nyugalom hormonának is nevezett oxitocin szintje megemelkedik, az antistressz hormon kortizolé viszont csökken, és az agyban a jutalmazórendszer központja aktivizálódik ilyenkor – kezdi L. Stipkovits Erika klinikai szakpszichológus, pszichoterapeuta, a Személyiségfejlesztő Akadémia igazgatója. – Ennek hatására nyugszik meg, akit megérintenek, és válik együttműködőbbé. Manapság azonban egyre kevesebbszer élvezzük a kellemes érintések hatását, mint a korábbi generációk, mert megnőtt az egyedülállók száma, sokan élnek távkapcsolatban, és mind a családi, mind a baráti, mind pedig munkakapcsolatainkban gyakran nyúlunk digitális megoldásokhoz a személyes találkozások helyett.

Egyedül a kisgyerekek és szüleik viszonyában nem igaz ez a tendencia. Mert míg a mai nagymamák a Spock-könyvön nevelkedve berakták a kiságyba a babát, és háromóránként vették ki megetetni, a mai édesanyák már nem így tesznek. A drót- és szőranyával végzett rhesusmajom és egyéb kísérletek eredményeként elterjedt a kötődő nevelési módszer, ami az együtt alvást, a kenguruban hordozást, az igény szerinti szoptatást ösztönzi, ezáltal sokkal több érintést eredményez a kicsik és szüleik kapcsolatában. Nagyobb gyerekeknél azonban, főleg, ha van már okostelefonjuk, megfigyelhető a testi közelséggel járó helyzetek csökkenése, mindamellett, hogy kamaszkortól alapvetően is a szülőktől való leszakadás része, hogy egy ideig (főleg a nyilvánosság előtt) nemkívánatos a szülők érintése. Pedig titkon a tinédzserek is vágynak azért a gyengédségre, csak ezt inkább álruhában, talpmasszírozás vagy hátvakargatás formájában próbálhatjuk meg náluk kielégíteni.”

Ölelés helyett csak lógó karok

De nemcsak a szüleikkel, hanem a kortársaikkal is kevesebbet kerülnek testi kontaktusba a kamaszok, hiszen manapság már nem fogócskáznak vagy a parkban fociznak, hanem a videójátékokban állnak össze futballcsapatokba, ami azt jelenti: mindenki a szobájában ül a tévé előtt, és a kanapén elheverve a kontrolleren nyom meg két gombot a gólöröm feletti örömtánchoz, ahelyett, hogy ő maga ugrana barátja hátára a focipályán.
„A kontroller érintése viszont nem jár azzal, mint a valóságban a hátbaveregetés vagy kézfogás egy kimagasló teljesítmény után, amikor az érintéssel járó hormonális változások is fokozzák a pozitív érzéseket, és növelik az önbizalmat – hívja fel a figyelmet L. Stipkovits Erika. – Persze, amikor együtt vannak a barátaikkal, a mai fiataloknál is láthatók azok az egyéni módon történő érintések, melyek a csoporthoz tartozást, a barátságot erősítik: a fiúknál a különféle kézösszeérintési koreográfiák, a mellkas vagy az arc összeérintése, lányoknál a puszi, ölelések, kézen fogva sétálás.”
A párterapeuták számára fontos jelentése van annak, hogy a hozzájuk érkező pároknál milyen gyakran és milyen módon van testkontaktus: milyen messze ülnek le egymástól, összeér-e a lábuk, megfogják-e egymás kezét.
„A lángoló szerelem elmúltával a legtöbb párnál lecsökken az érintések száma, egyre inkább csak a szexuális érintkezésre korlátozódik. Virginia Satir, a neves családterapeuta azt írja, hogy napi nyolc ölelésre van szükség a normális léthez – árulja el a szakember. – Az erotikus célzat nélküli simogatás erősíti a kapcsolatot, kevesebbet veszekednek, akik gyakrabban érnek egymáshoz. Sőt, amikor még haragszanak is egymásra, de közös munkavégzés közben vagy bármi miatt véletlenül mégis egymáshoz érnek, ennek hatására a harag kioldódik, és megszűnik a másik kirekesztése. Terápiában sokszor látom, hogy testileg-lelkileg távolságtartó szülők gyermekei a terápia során tanulnak meg ölelni, elfogadni az érintést. Amikor egy mély trauma elmesélésekor nagyon sír a kliens, és vigasztalóan megérintem, akkor átéli, hogy a másik empátiája és testi kontaktusa is segíti a fájdalmak, sérülések feldolgozását. És ahogy nő az önismerete, és egyre több érzelem jön felszínre, azzal nő az empátiája is, és elkezdi használni a kapcsolataiban a testkontaktust az együttérzés, szeretet kifejezésére. És ez oda-vissza hat: minél nagyobb empátiára képes valaki, annál jobban ráérez arra, hogy kinél milyen érintés talál pozitív fogadtatásra.”
A szakértő családállítás során is gyakran találkozik azzal a jelenséggel, hogy akinek a családját állítják, képtelen megölelni az édesapját vagy édesanyját megelevenítő szereplőt, mert a valóságban sem szokott ez közöttük soha megtörténni.
„De ha a családállítás során sikerül megtörni a jeget, és egyre közelebb tud menni, és egyre mélyebben, gyakran a sírásig meghatódva át tudja ölelni az édesanyját vagy édesapját megtestesítő szereplőt, akkor később otthon is megpróbálja megtenni ugyanezt. Még akkor is, ha ez már 30 éve nem történt meg. A legnagyobb fájdalom persze az, ha a szülő ezt nem viszonozza: lógva marad a karja, vagy kitér azzal: »Jaj, ne, hagyj, piszkos a ruhám!« De ahogy nő az önismereti munkát végző felnőtt gyerekben az empátia a szülője iránt, mert megérzi és megérti, hogy nem azért nem öleli vissza, mert nem szereti, hanem mert nem volt kitől megtanulnia, hogyan kell, mert őt sem ölelték meg gyerekkorában, akkor lassan, sok próbálkozás útján rávezetheti az érintés örömére az édesanyját/édesapját, és kondicionálhatja a szeretet ilyen módon való kifejezésére. A családban lassan megszűnhet ez a fájdalmas hiány” – véli L. Stipkovits Erika.

Orvos és tanár hatékony eszköze

Az érintés embriókortól biztonságot ad az utódnak. Már a nyolcadik terhességi héten, még mielőtt hallani vagy látni kezdene, a magzat reagál a has érintésére. Az inkubátorban fekvő koraszülöttek súlya is gyorsabban gyarapszik, ha rendszeresen simogatják a testüket, ugyanakkor az egészséges újszülöttek visszamaradnak a fejlődésben, ha senki nem veszi őket a karjába.

„Az oktatásban nagyon hatásos lenne egy-egy helyénvaló érintés, de a pedofília vádjától való félelem manapság visszatartja a pedagógusokat ettől. Pedig egy fejcirógatás, egy gratuláló kézfogás hosszú távon motiváló a gyerekeknek, és annak hatására, hogy a tanár egy pillanatra megérinti egy gyerek padon nyugvó kézfejét, vagy a hátára teszi a kezét, a diák nagyobb biztonságban érzi magát, és emiatt dolgozatnál, felelésnél jobb eredményt ér el. Egyetemisták körében végzett kísérletből az derült ki, hogy ez még a fiatal felnőttek körében is hatásos, mert akihez a professzor látszólag véletlenül hozzáért, az utána inkább ki mert menni a táblához, mint a többiek – állítja a szakember. – Az egészségügyben, valamint az idős- és beteggondozásban is nagyon fontos lenne, hogy az ott dolgozók tudatosan használják az érintés erejét, hiszen tudományosan bizonyított, hogy enyhíti a fájdalmat, csökkenti a stresszt, a vérnyomást és a pulzusszámot, erősíti az immunrendszert, és a vagus ideget aktiválja, ami növeli a bizalmat az orvos vagy ápoló iránt, ezzel is segítve a gyógyulást.”
Erre a felismerésre épül, hogy műtéten átesett vagy balesetet szenvedett, és emiatt mozogni szinte képtelen betegeknél is figyelni kell arra, hogy megérintsék őket, hiszen állapotuk tulajdonképpen egy érzékelési hiány. Ha azonban testkontaktussal járó helyzetbe kerülnek, megsimogatják, megmasszírozák őket, az érintés azt tudatosítja bennük, hogy életben vannak, lábra fognak állni.

Ha nem érintenek meg, nem is létezem

Az érintés hiányától legtöbbet talán a fertőző betegek szenvednek. Erről mesél internetes videónaplójában a finn Janne Antin: „Ha valakinek elárulom, hogy HIV-fertőzött vagyok, onnantól kínosan ügyel rá, hogy hozzám ne érjen. Ez olyan kirekesztő érzés, mintha láthatatlanná váltam volna, mintha megszűntem volna létezni számára.”

Hogy demonstrálja saját és sorstársai magányát, egy tévétársaság kameráinak kíséretében kiállt az utcára egy táblával: „HIV-fertőzött vagyok. Érints meg!”, majd becsukta a szemét, és két karját kissé megemelve, két tenyerét kitárva várta a reakciókat. Bár már régóta tudjuk, hogy a vírus hétköznapi érintéssel nem terjed, hosszú ideig csak megbámulták Jannét, rázták a fejüket és továbbhaladtak az emberek. Aztán egy törékeny fiatal lány odaszaladt, és megpaskolta a magas, nagydarab férfi vállát. Erre egy gyerekkocsit toló anyuka is megállt, a kisfia fülébe sutyorgott valamit, majd odament a férfihoz, és megsimogatta a kézfejét, a kisfia pedig átkarolta Janne derekát, majd kezet rázott vele. Egy idős nő a kézfejét Janne tenyerébe helyezte, férje kezet fogott vele. Egy nő a biciklijéről hajolt oda hozzá megsimogatni a mellkasát. Két barátnő két oldalról egyszerre ölelte meg az egyre inkább mosolygó Jannét, aki továbbra is csukott szemmel hálásan köszöngette az érintéseket, miközben a hangja egyre erősebben remegett: végül nem bírta uralni érzéseit, arcát a kezébe temette, zokogni kezdett. „Nagyon örülök, hogy megpróbáltam – nyilatkozta később –, nem is emlékszem, mikor kaptam ennyi szeretetet.”

A cikk eredetileg a Nők Lapja Psziché 2020/2. lapszámában jelent meg.

(Kiemelt kép: Getty Images/Aaron Amat