Pár hete megrázó videó futott végig a nemzetközi médián: csecsemők tucatjai sírtak az ágyukban, miközben az ápolóik próbálták megosztani köztük a figyelmüket. A kisbabák alapvető fizikai szükségleteiről láthatóan igyekeztek gondoskodni, de a napnál is világosabb volt, hogy ezek a babák mégis mennyire elhagyottak. Az első benyomás az lehet, hogy a járvány áldozatai ők is, hiszen a korlátozó intézkedések miatt nem tudtak értük jönni a szüleik. Ha viszont jobban belegondolunk, a koronavírus itt is inkább a társadalmi, kulturális problémákra mutatott rá. Ezek a babák ugyanis egy ukrán béranyaklinikán születtek, a videóval pedig a cég kívánt nyomást gyakorolni a hatóságokra, hogy egyszerűsítsék le a szülők beutazását az országba. A babák biológiai szülei zömmel külföldről, az Egyesült Államokból, illetve Nyugat-Európából vették igénybe az Ukrajnában időközben önálló iparággá erősödött béranya-szolgáltatást. A hírportálok szerint május közepén több száz csecsemő várta, hogy érte jöjjenek. Ez a megfogalmazás persze túlzás, hiszen egy néhány napos, pár hetes emberke még nem vár, hanem csupán a mérhetetlen hiányt érzékeli, hogy nincs, aki ölbe vegye, babusgassa – ennek a pszichés traumának pedig később is nyoma maradhat a személyiségében.

Ápolók gondoznak csecsemőket a kijevi Velence Hotelben, 2020. május 22-én. (Fotó: Anastasia Vlasova / Getty Images)

Ez az eset tette különösen aktuálissá az RTL Magyarország első saját fejlesztésű sorozatát, a Mellékhatást, amely az előzetes ajánlók szerint komor hangolású orvosi thrillerként kívánt a meddőség és a béranyaság kérdésével foglalkozni. A témaválasztás több, mint üdvözendő, hiszen Magyarországon még mindig heves indulatokat váltanak ki a szülővé válás, illetve a szülővé nem-válás kevésbé konzervatív formái, amelyek el mernek térni a vélt vagy valós normáktól és természetességtől. Ez ugyanúgy vonatkozik a lombikprogramra, mint a művi vetélésre – amikhez képest a béranyaság gyakorlatilag tabusított szélsőség.

Mindig megtehetjük azt, amire képesek vagyunk?

A kilencvenes évek második felében még Magyarországon is aktív kérdés volt, és majdnem törvénybe foglalt alternatíva lett a dajkaterhesség, azaz a béranyaságnak az az altruista formája, amikor a terhességet vállaló nő nem kap fizetséget. Azóta nemcsak a magyar kormány, de 2016-ban az Európa Tanács is végleg elutasította a béranyaság gyakorlatát. De például az Egyesült Államokban, Grúziában, Oroszországban még mindig elérhető és legális ez a módszer, és részben emiatt a béranyaság továbbra is dilemmák sorát veti fel. Hogy mi van, ha nem az örökbefogadás az egyetlen gyermekvállalási lehetőség, amikor egy nő valamilyen egészségügyi okból képtelen teherbe esni? Mi van, ha az orvostechnikai feltételek már lehetővé teszik, hogy az embriót ne a biológiai anya méhébe ültessék be, és így egy másik nő hordja ki a gyereket?

Az emberiség minden történelmi korban élt a rendelkezésére álló technikai lehetőségek maximumával, úgyhogy a dilemma egyáltalán nem modern, inkább univerzális: ha képesek vagyunk megtenni valamit, az feljogosít-e a cselekvésre?

Mindenkinek alanyi joga van a saját gyerekhez? És hogyan viszonyul ehhez a meddőség elemi igazságtalansága?
Beárazható egy gyerek – mondjuk egy jó autóval egyenértékűen? És a terhesség? Vagy pont, hogy álszent az a törekvés, ami a dajkaterhesség esetében az önzetlenséget és a térítésmentességet hangsúlyozza?
És ha valaki bármi áron gyereket akar, azt mennyire befolyásolják szó szerint az anyagi körülményei? A béranyaság legalizált visszaélés egy másik ember kiszolgáltatottságával, vagy a nehézségek ellenére szerencsés helyzet, amikor a két fél kölcsönösen megsegíti egymást, a béranya pedig él a saját teste fölötti önrendelkezési jogával?

Ezek nemcsak valami elvont morálfilozófiai magasságból akut kérdések, hanem azért is, mert a becslések szerint jelenleg Magyarországon körülbelül 300 ezer ember küzd meddőségi problémákkal – és egy részüknek még mesterséges megtermékenyítéssel sem tud saját gyereke születni. Itthon a béranyaság minden formája illegális, viszont elég a szomszédba, Ukrajnába utazni, és máris több béranyaklinika közül választhat az ember, sőt, egy internetes kereséssel Magyarországon is azonnal találunk olyanokat, akik a saját bevallásuk szerint béranyaságot vállalnak. A Fókusz stábja 2018-ban kapcsolatba is lépett egy nővel, aki így hirdette magát.

A magyar jog persze akkor is vonatkozik ránk, ha külföldre megyünk, de ahogy a fenti riport is bemutatja, megvannak azok a kiskapuk, amikkel kijátszható a rendszer.

Miért baj, ha egy maffiózónak jobban elhisszük, hogy béranyát fogad?

Ebbe a társadalmi és etikai valóságba érkezett a Mellékhatás, amelynek első évada tíz epizódban meséli el egy ambiciózus orvos pokoljárását. Széphelyi Zoltán (Adorjáni Bálint) sikeres meddőségi specialista, aki a felettese tudta nélkül kísérletezik a saját fejlesztésű hormonkoktéljával. Az illegális próbálkozás végére akkor kerül pont, amikor ezzel a módszerrel végleg meddővé teszi egy nagymenő építési vállalkozó feleségét (Tenki Réka). A férj, Ludmann Zsolt (Nagy Zsolt) pedig nem az az ember, aki ezt szó és kiadós verés nélkül hagyná, majd meg is zsarolja Széphelyit, hogy találjon nekik egy béranyát.

Tehát adott egy fenyegető kvázi maffiózó, aki imádja a feleségét és tényleg nagyon vágynak a közös gyerekre. Ráadásul az aktuálpolitikai áthallások (autópálya-átadás, a tenderkirályról szóló szalagcímek) még egy kis csípős bukét is adnak a figurának. Ez az alak kétségtelenül hatékonyan pörgeti a thriller fordulatait, a béranyaságról szóló párbeszédnek viszont inkább árt. Kétségtelen, hogy a néző számára arról az emberről, aki a másikat dühében cementbe önti, jobban hihető, hogy árucikként tárgyal egy másik ember szervéről is, mondjuk egy anyaméhről. Viszont a béranyaság egyik dilemmája pont az, hogy nem a gonosz megtestesülései, gátlástalan gazfickók vagy – egy szintén népszerű érv szerint – csak az alakjukat megőrizni vágyó nők várakoznak külföldi béranyaklinikákon. Hanem elkeseredett párok, akik biológiai szülei szeretnének lenni egy babának.

Az azonnali elutasítás és az ítélkezés táplálása helyett az empátia növelése azért lenne ebben a társadalmi kérdésben is előremutatóbb, mert ha együttérzünk valaki fájdalmával, az nem azt jelenti, hogy egyet is kell értenünk vele – viszont kiindulópontja lehet az értékes párbeszédnek és a közös gondolkodásnak.

Például arról, hogy jogunk van-e kibérelni egy másik ember testét, ha ő abba valamilyen okból beleegyezik. Egyáltalán áruba bocsátható-e egy test vagy testrész? Vagy mindenképpen megtörténik, ezért még inkább szükség lenne a részletes jogi szabályozásra? Ismerős kérdések.

Még csak nem is a pénz, hanem a kényszer az úr

A Mellékhatás tehát egy olyan szülőpárossal indít, akik nem túl szimpatikusak, hiszen kétségbeesés ide vagy oda, akár erővel is elveszik, amit akarnak. És ezzel nincs vége a sornak, a szereplők közül kevés az igazán kedvelhető, amiben szerepet játszik az is, hogy többen elég sematikus figurák, vagy ha lenne is bennük fantázia, nem kapnak igazán lehetőséget, hogy kibontakozzanak, mint például az anya, akit kitagadtak a családjából (Herczeg Adrienn).
Kivétel viszont szerencsére a két főszereplő, akik igazi antihősök. Vannak jó tulajdonságaik, céljaik, de sorozatban hozzák a rosszabbnál rosszabb döntéseket, a krízisben hol manipulálnak, hol önzetlenebbül viselkednek. Azaz árnyaltabb, hitelesebb karakterek. Széphelyi doktor mellett ilyen figura még Anna (Sztarenki Dóra), a balhés és csóró ózdi pultos lány, aki azért érkezik Budapestre, hogy ügyvédi segítséggel szerezze vissza a lányát a volt férjétől. Anna nagynénje Széphelyi felesége (Borbély Alexandra), aki persze mit sem sejt arról, hogy a férjét és az unokahúgát összetereli a sürgető kényszer: a férfinak egy béranya kell, a lánynak pedig sok pénz.

Adorjáni Bálint (Fotó: IMDb)

Innentől aztán elég egyértelműen megjelenik a sorozatban, hogy a béranyaság kulcseleme a kiszolgáltatottság és a társadalmi, anyagi egyenlőtlenség.

Hogy az egyik fél azért megy bele, mert valamiért szüksége van a pénzre, a másik pedig azért, mert meg tudja engedni magának ezt a kiadást vagy módszert. A béranyaság így váltja pénzre, illetve egyéb juttatásokra a terhesség bonyolult testi-lelki-érzelmi időszakát. Azt a periódust, amikor az anya és a gyerek között elkezd felépülni a kötődés, és egyáltalán nem egyértelmű például, hogy azok a nők, akik béranyáknak szegődnek, valójában nem traumatizálódnak-e, amikor a szülést követően odaadják a babát.
A Mellékhatásban végül szinte csak aprópénz, pár millió forint szerepel, a valódi tét a kényszerek sokaságában mutatja meg magát. Széphelyi túl akar élni és meg akarja menteni a családját – no, meg a karrierjét. Anna és a barátnője, Móni (Barta Ágnes) a gyerekeikért küzdenek, hiszen egy jó ügyvéd munkája vagy a kórházi műtéti várólista élére kerülni az ő helyzetükből egyébként elérhetetlen lenne.
Mindent összevetve érdekes próbálkozás a Mellékhatás, mert egyfelől a thriller követelményei, az izgalom, a fordulatosság, továbbá a családi dráma azért maga alá gyűri benne, hogy árnyaltabban tárgyalja a béranyasággal kapcsolatos kérdéseket. Másfelől ez a sorozat mégis képes volt elővenni társadalmi tabukat (nemcsak a béranyaságot, de egyáltalán, a meddőséget), és bevinni az egyik legnagyobb magyar tévébe. Kezdetnek nem rossz.