A rendőri brutalitás áldozatául esett férfi halála lángba borította Amerikát, tüntetés-sorozatok hullámát indította el. Van azonban egy csendesebb, mélyebb és fájdalmasabb vetülete is ennek az esetnek: a fekete anyák kibeszéletlen gyásza. Őket most nem csak a fiaik elvesztése rendíti meg, de a koronavírustól való félelem is. Kiszolgáltatottságukat két statisztika mutatja meg leginkább: az egyik a világjárvány terjedésének mértékét mutatja a fekete lakosság körében, a másik pedig azt, hogy az USA-ban a rendőrök által elkövetett, emberélet kioltásával járó erőszakos cselekedetek áldozatai 2013-2019 között nagyrészt fekete férfiak voltak (és tegyük is hozzá rögtön, hogy a rendőri brutalitásnak leginkább kiszolgáltatott másik csoport az őslakos indiánoké, őket követik a latin-amerikaiak). Egy korábbi statisztika pedig azt dörgöli az orruk alá, hogy a rendőri erőszaknak kitett csoportban is a 20-24 éves fekete fiúk a leginkább érintettek. Az pedig már 2019-es adat, hogy a fekete férfiak és fiúk 2,5-szer nagyobb valószínűséggel halnak meg, mint a fehér férfiak egy-egy rendőrségi akció során. Ezen az infografikán pedig az is látszik, hogy 2013-2019 között államonként mennyi fekete áldozata volt a rendőrség intézkedéseknek.
Koronavírus és rendőrségi brutalitás: félelem a négyzeten
„A Covid-19 és a rendőrség brutalitása között a gyász terhe jelenti a legnagyobb kockázatot a fekete anyák egészségére nézve. Amikor egyikünk elveszít egy gyermeket, mindannyian úgy érezzük, nekünk is fáj. Ez a helyettes trauma a fekete anyaság szerves része” – írja A. Rochaun Meadows-Fernandez díjnyertes író és aktivista, a #FreeBlackmotherhood mozgalom alapítója a Vox-on megjelent cikkében.
A szerző feleleveníti, miként szállt a gyász és a rettegés anyáról lányára az ő családjában: nagyanyját az 1955-ben elrabolt, megvert és a Tallahatichie folyóba dobott 14 éves Emmett Till szelleme kísértette, édesanyját pedig az 1963-ban elkövetett merénylet egy New York-i afroameriakai baptista gyülekezet temploma ellen, melyben négy fiatal fekete lány halt meg és sokan megsérültek. „A sors fintora, hogy mindegyikük gyászát cipelnem kellett – beleértve a saját félelmemet is, hogy az én gyermekem lesz a következő Trayvon, Tamir vagy Aiyana. Manapság pedig bekapcsolom a híreket, és szembe kell néznem Ahmaud Arbery és Breonna Taylor meggyilkolásának tényével – fegyvertelen fekete fiatalemberek képeivel, akik felfegyverzett, egyenruhás fehérek kezében vannak. Aztán itt van George Floyd halála, aki néhány perccel azelőtt, hogy meghalt volna, azt mondta: Nem kapok levegőt, könyörögve a rendőrtisztnek, hogy letartóztatás közben ne nyomja a térdét a nyakára. Ezeket is cipelem” – írja Meadows-Fernandez.
A szerzőnő azonban nem csak az elviselhetetlen gyász miatt, de a koronavírus miatt is aggódik, mivel a feketék körében háromszor magasabb a halálozási ráta, mint a fehér lakosság körében. A fekete fiatalokra emiatt gyakran terjesztőként tekint a többségi lakosság. „Fekete anyaként különösen nehéz időben élünk: a Covid-19 egészségügyi fenyegetése és a rendőrség brutalitásának régóta fennálló realitása között” – írja a szerző, majd később kifejti:
„A bánat az egész lényünkbe beágyazódik. Halmozódik, majd fizikai fájdalomként testet ölt. Sokunknak soha nem tanították meg, hogyan kell mindezt kezelni, ami az újabb egészségügyi válsághelyzetben tovább ronthat az állapotunkon.”
Ezeknek a „fiúknak”, akiket az anyák most gyászolnak, sokszor gyerekük is van, az ő gyászukat Roxie Washington, Floyd özvegye foglalta össze a legszívbemarkolóbban egy sajtótájékoztatón, amellyel lányával, a hatéves Giannával jelent meg: „Azt akarom, hogy mindenki tudja, mit vettek el ezek a rendőrök. Mert ők a nap végén haza mehetnek, és a családjukkal lehetnek. Giannának nincs apja. Soha nem fogja látni őt felnőni, érettségizni. Nem fogja soha oltárhoz kísérni. Ha gondja lesz, és az apjára lenne szüksége, az apja már nem lesz ott.”
Adjuk meg a gyásznak, ami a gyászé
George Floyd halálának nyomán világszerte megjelentek olyan hangok, miszerint a fekete lakosság körében bizonyítottan nagyobb a bűnözési ráta, hogy a #BlackLivesMatter mozgalom ugyanolyan színvak és elfogult, mint a rendszer, amelyik ellen fellép. Ez a mintázat egyébként bármilyen, kisebbségeket érintő tragédia után felüti a fejét: nem lehet a gyászukat az érintetteknek csendben és méltón elgyászolni, mert mindig lesz valaki, aki rámutat, hogy egy másik embercsoportnak nemkülönben nehéz az élete, értük is legalább ugyanennyire fel kellene szólalni. Vagy hogy az aktuális veszteséget éppen elszenvedő csoport egyébként sokszor maga is erőszakos. Vannak persze rendőrök is, akik áldozatául esnek a rajtaütéseknek és vannak a rendőri intézkedéseknek fehér áldozatai is. Mindenféle élethelyzetek vannak és nem élhetnek embercsoportok anélkül, hogy ne lennének hatással a másikra. Megzabolázhatatlan indulatok törnek ilyenkor felszínre mindenhonnan. Emiatt a valóság, mint tudjuk, sosem fekete-fehér. A fekete anyák, özvegyek és gyerekek gyásza viszont most éjfekete. Jó lenne, ha a gyász-időszakokat meg lehetne tartani gyász-időszakoknak, és kicsit később felfejteni a tragédiák mögött húzódó társadalmi, kulturális, gazdasági és politikai okokat. Hadd legyen most olyan fekete ez a gyász, mint amilyen egy haldokló utolsó segélykiáltása édesanyja után.
Ha tetszett a cikk, regisztrálj, hogy hozzáférj az előfizetői tartalmainkhoz is!
(Kiemelt kép: Tüntetők George Floyd arcképével ellátott táblával a Los Angeles-i Rendőrség épületénél 2020. június 2-án. Fotó: Mario Tama / Getty Images)
