Ha egy családról csak annyit tudunk, hogy katolikusok, öt gyermekük alternatív óvodába, iskolába járt, és az apuka kántor, akkor az anyukáról, aki több mint húsz éve otthon van, kialakul egy kép a fejünkben. Itt az ideje, hogy elfelejtsük a sztereotípiákat.
Csak pár dolgot hallottam róla, amikor arra kértem, meséljen magáról. Azt felelte, nem érti, miért lenne ő érdekes, amikor rengeteg nő van, akinek az élete sokkal izgalmasabb. Kicsit győzködtük egymást, végül arra jutottunk, hogy elmondja, amire kíváncsi vagyok, de ne írjuk le a nevét. Mert ő nem vágyik arra, hogy kirakatba kerüljön.
Családi örökség
– Nem tudom, mennyire van az életem alakulásának köze ahhoz, hogy apukám ismert ember. Hálás vagyok, hogy mindent előteremtett a családunknak, és azért is, hogy megvédett bennünket. Mivel keveset tudott otthon lenni, anyukám hatása, mintája erősebb volt. A hetvenes-nyolcvanas években szerencsére nem létezett még kukucskálás, a hírességek családtagjai nem szerepeltek a tévében, újságokban. A szüleim egy másik generációhoz tartoznak, bennük nem élt annyi félelem, kevésbé nyomasztották őket az elvárások. Sokkal bátrabban, kevésbé kényszeresen élték az életüket, és nem volt kérdés, hogy a család egysége mindennél fontosabb. Az én családomban két nagyon erős minta működik: az egyik a sport, a másik az őseim üzenete, az orgonálás, a kántorság. A gyerekeimben is visszaköszön ez a kettősség, a mozgás és a zene szeretete. Amikor a férjemet választottam, szerintem ez az ősi hang szólalt meg bennem, hiszen évtizedekre visszamenően, generációkon keresztül nagyon sok kántor volt köztünk.