A hajszárítók monoton, álmosító berregése, az ollók csattogása, a lézerek villanása és a vendégek duruzsolása szerves részei a szépségszalonok, kozmetikák és fodrászatok mindennapjainak. Csakúgy, mint a szakemberek és a kezeik között szépülő vendégek véget nem érő párbeszéde, amelyek kezdeti, formálisabb, adott szolgáltatásra vonatkozó moduljai idővel egyre személyesebb hangot öltenek. Boldog pillanatok, esküvők, karrierrel kapcsolatos aggodalmak, családi sztorik kerülnek terítékre, olykor pedig családi tragédiák és rettegésben élt életek történetei bontakoznak ki. Hogy amikor nők és gyerekek ellen elkövetett párkapcsolati erőszak áldozatával találkozik, mit reagál a szakember, hogy képes-e érdemben reagálni, abban csak magára számíthat, hiszen Magyarországon, akárcsak a legtöbb országban, nincsen olyan oktatás, aminek segítségével elsajátíthatják azt a tudást, ami ahhoz kell, hogy az áldozatokat segítő szervezetekhez irányítsák. 
Márpedig áldozatok vannak és lesznek is. Ameddig a társadalmi elvárások nem változnak, amíg a patriarchátus arra kondicionálja a nőket, hogy alkalmazkodniuk kell, amíg magas szintekről halljuk, hogy egy nő feladata az anyaságban való kiteljesedés (ilyen esetben egzisztenciája teljes egészében a partnerétől függ), amíg kultúránk férfiasnak állít be olyan viselkedési formákat, amelyek adott esetben a bántalmazás korai jeleiként manifesztálódhatnak, addig ez nem is fog változni, továbbra is tombolni fog a családon belüli erőszak.

Szépségipar a bántalmazott nőkért

A szépészeti műhelyek tehát nemcsak a külső felfrissítésére szolgálnak, sokan a lelkükön is könnyítenek a fodrászukkal, kozmetikusukkal folytatott beszélgetések során, így szinte elkerülhetetlen, hogy a szépségipari dolgozók többsége pályafutása során előbb-utóbb találkozzon bántalmazott nővel . És hogy miért elkerülhetetlen? Mert ma Magyarországon, a statisztikák szerint minden 5. nőt bántalmaz a partnere.

Kapcsolódó

A bántalmazók profi manipulátorok

Farkas E. Lina

És mivel a szépségipari szakemberek munkájukból kifolyólag testileg közel kerülnek a vendégeikhez, ők azok, akik talán még az áldozat környezeténél is hamarabb értesülnek a bántalmazás tényéről, hiszen előlük nem rejtik el kendők, napszemüvegek vagy egy vastag réteg alapozó a jeleket. Így, ha birtokában vannak azoknak az információknak, amelyekkel segíthetnek, akár életet is menthetnek.

De mivel legtöbbször nincs erre hivatalos képzés, nem marad más, mint az alulról jövő kezdeményezések, amelyek közül párat összeszedtünk a Külföldi példák című keretesben. 2017-ben Brazíliában is elindult valami hasonló, csak ott az igazságügyi minisztérium szervezi a képzéseket, az egyesült államokbeli Illinois államban pedig két éve már törvény kötelezi a szépészeti szakmákban dolgozókat egy tanfolyam elvégzésére. Mit tud egy ilyen törvény? „Az Illinois államban hatályos jogszabály az egyetlen az USA-ban, ami ezt kötelezővé teszi, szóval nem beszélhetünk általános gyakorlatról. 

Az viszont elég pontosan leírja, hogy kinek, mikor és milyen beavatkozási lehetőségei vannak – mondja Hoffmann Kriszta, a NANE Egyesület munkatársa. – A jogszabály azt is meghatározza, hogy ehhez milyen képzésen kell részt vennie a szépségipari szakembereknek, és azzal felvértezve pontosan mi az, amit ők csinálhatnak.” Hiszen, és amit a hasonló kezdeményezések kritizálói is mindig felhoznak, egy szépségipari dolgozó nem kompetens, és nem is lehet kompetens személy abban, hogy segítsen egy bántalmazó kapcsolatban élőnek. Ahhoz, hogy valaki segítői kompetenciát szerezzen, mélyre kell ásnia magát a témában. „Például az egyesület segélyvonalán dolgozó önkéntes segítőknek egy, az egyesület által kifejlesztett, hosszú és alaposan kidolgozott képzési programon kell részt venniük azért, hogy segélyvonalas- vagy segélylevelező ügyeletesekké válhassanak” – hozza fel saját példájukat Kriszta.

Ingoványos terep

Az ötlet, hogy a szépségipari szolgáltatók kapjanak valamiféle alapképzést arról, hogy mit kell tenniük, ha bántalmazott nővel találkoznak, nem újkeletű, itthon is találkozhattunk hasonlóval. 2017 őszén Szakonyi Eszter mesterkozmetikus és a NANE Egyesület munkatársainak összefogásával valósult meg az a workshop, ami fodrászok, kozmetikusok és manikűrösök számára a nők elleni párkapcsolati erőszak természetéről és az empatikus kommunikációról szólt. Amibe viszont elég nehéz belekötni, hiszen

egy ilyen tanfolyam nem arra szolgál, és nem is várják el az azokon résztvevőktől, hogy tanácsadóként működjenek, hanem csupán azt, hogy az áldozatot biztonságos módon tudják a segítő közösségekhez irányítani.

Szakonyi Eszter
(Fotó: vintagebeauty.hu)

 „Azon gondolkodtam, hogy mit tehetnénk. Hiszen kik vagyunk? Egy szépségszalon, ahol havonta 500-600 nő megfordul – mesél a kezdeményezés ötletéről Szakonyi Eszter. – Tudjuk, hogy rengeteg nőt bántalmaznak, szóval arra gondoltam, hogy ne legyünk naivak, ne gondoljuk azt, hogy a vendégeink között, csak mert főként magasabb társadalmi rétegből kerülnek ki, ne lennének érintettek. Szerveztünk egy női estet, amelyhez a NANE állított össze számunkra egy anyagot, és ami arra szolgált, hogy edukálja a szépségiparban dolgozókat. Egy nagyon értékes anyag készült el, ami esszenciája lehet annak, amivel már a gyakorlatban is lehet mit kezdeni. Több hasonló estet is tartottunk, próbáltam a szakma felé is kommunikálni ezt a lehetőséget.” Az elképzelés remek, azonban amikor majd’ három évvel később azt kérdeztem Esztertől, mi a helyzet ezekkel az estekkel, kiderült, hogy a kezdeményezés abbamaradt. 

„Én emiatt kaptam hideget, meleget. Egy ilyen kezdeményezéshez nagyon kellene a szakmai támogatás, a szakmai vezetés részéről viszont ez nem volt meg, mondván, nekünk ez nem dolgunk, ne játsszunk pszichológust, ne folyjunk bele az emberek lelkébe – sorolja a buktatókat. – Voltak olyan vélemények, hogy a vendégnek az a dolga, hogy feküdjön, a kozmetikusé pedig, hogy kezelje az arcot. És ezzel le is volt zárva a történet. Persze olyan visszajelzést is kaptunk, hogy ez milyen jó, folytatni kellene – ráadásul ugyanattól a szervezettől érkezett ez is, így nem tudtam, merre mehetek. Főleg, hogy még fenyegetést is kaptam. Ezek miatt aztán megálltam. De azóta is vannak PATENT és NANE brossúrák és kiadványok a szalonban, hogy a vendégek nézegethessék őket, illetve némelyik termékünk csomagolásába is teszünk egy kis leírást, amelyen segítő szervezetek elérhetőségei vannak. Illetve, ha van jelzés egy-egy vendég részéről, akkor persze összekötöm őket valamelyik egyesülettel, hiszen krízishelyzetben segíteni szerintem nem választás kérdése. Azt hittem, sokkal kevésbé ingoványos terep ez a fajta segítség, sajnos tévedtem.” Eszter ezen a területen tehát egy ideje nem tevékenykedett, a segítségnyújtás más fajtáját választotta. „Tovább mentünk gondolatban: mi van, ha egy nő arra kényszerül, hogy elmeneküljön a helyzetéből, és sikerül is meglépnie azt. Most azokra a nőkre fókuszálunk, akik már kiléptek ebből a közegből és új életet kezdtek. A Válaszút alapítvánnyal és sok szépségipari dolgozóval karöltve évente kétszer olyan szépségnapot tartunk, amin rászoruló nőket szépítünk meg, és ami után sokkal jobb eséllyel léphetnek ki a munkaerőpiacra.

Tanácsot nem adva jelen lenni, segítőket ajánlani

Szűcs Ágnes
(Fotó: Facebook)

Annak szükségességéről, hogy a szépészeti szakemberek kapjanak valamilyen használható tudást, Szűcs Ágnes esztétikai terapeuta is hasonlóan gondolkodik. „A szépségipari szakmákat sokszor félig viccesen a terápiák előszobájának nevezik, nem véletlenül – mondja Ágnes. – De amíg egyes szakmákban egyértelmű protokollok írják elő a szakember számára a beszélgetés irányvonalát és a kommunikációs kompetenciahatárokat, addig a szépségipari szakembereknél ezt legfeljebb érintőlegesen veszik az elméleti órákon, egy-egy gyakorlati iránymutatással, nem pedig konkrét etikai-kódexszel vagy előírt egységes szabályzattal. Pedig szolgáltatóként igenis szembetalálhatjuk magunkat olyan esettel, amikor egy vendégünk avat be minket a történetébe, esetleg segítséget is kér tőlünk – nekem is volt már ilyen esetem.” Ágnesnek akkor az volt segítségére, hogy mivel egészségügyi asszisztensként végzett, ő részesült ilyen oktatásban. „Bármilyen egészségügyi alapképzés elméleti elemeként a bántalmazás is órai anyag, amikor az egészségügyi törvényeket és a betegjogokat, etikai, szociológiai és pszichológiai ismereteket tanuljuk. Az egészségügyben jól összerakott rendszer szerint van oktatva ez a téma. Szerintem fontos lenne már a szakképzési folyamatban tudatosítani az adat- és a személyiségi jogok védelmét, a mindennapi gyakorlatba épülését, akár olyan szintre emelve, mint az egészségügyi képzésekben.

A szépségipari szakdolgozók számára is kellene iránymutatás, egy kidolgozott protokoll arra az esetre, ha a segítségükre lenne szükség. Jelenleg, hogy képesek vagyunk-e segíteni, az egyéni felkészültség kérdése.

Pedig elengedhetetlen volna, hogy megfelelő ismeretekkel és mentálisan felkészülten, helyesen reagáljunk egy ilyen helyzetben, ezzel is támogatva az áldozatot. A tőlünk elvárható gondossággal, tanácsot nem adva jelen lenni, meghallgatni, ítélkezés nélkül reagálni. Tájékoztatni az áldozatot a lehetőségeiről, biztosítani afelől, hogy nem maradt egyedül, ajánlani neki szakembereket és segítőket, akikhez fordulhat. Hiszen segítségnyújtásban ugyan nem vagyunk kompetensek, de a tájékoztatás szerintem feladatunk lenne.” Annak ellenére, hogy vallja, a segítségnyújtás komoly felkészülést és folyamatos szupervíziót, mentorálást igényel, azzal Hoffmann Kriszta is egyetért, hogy valamiféle párbeszéd elindulhatna. „Például arról, hogy milyen képzést kellene biztosítani azon szakemberek számára, akik szeretnének ilyen laikus segítségnyújtásban is részt venni. 

Egy jó képzés egyébként nemcsak a szépségipari szakembereknek, de azoknak sem ártana, akik magukat segítő hivatású szakembereknek tartják, hiszen nagyon fontos lenne, hogy felkészültek legyenek ebben a témában. Az Isztambuli Egyezmény egyébként emiatt is lenne fontos, mert részletesen előírja, hogy a szakembereknek milyen képzéseken kell részt venniük ahhoz, hogy hatékonyan tudjanak bánni a nők és gyerekek elleni erőszak áldozataival.” Tennivaló tehát lenne bőven, hiszen a segítő szervezetek tapasztalatai és a szinte mindennapossá vált példák azt mutatják, hogy a hatóságok is képzetlenek a párkapcsolati erőszak területén, gyakran előítéletesen, áldozathibáztató módon állnak a témához, ami egy sor, egyéb szakmai vétségnek enged teret, ez pedig nők és gyerekek életébe kerülhet. Gyerekek esetén még annak is negatív lelki, gyakran fizikai következményei vannak, ha őket közvetlenül nem is bántja a bántalmazó. Hiszen látják, érzik, hallják, hogy a bántalmazó veszélyes, és éppúgy szenvednek a fizikai erőszak hatásaitól, illetve attól, hogy anyjuknak baja esik. A családon belüli erőszak kezelésére ugyan vannak az ORFK-nak is utasításai, vannak rá jogszabályok, de ezeket a rendőrség általában nem ismeri. Ha pedig nem megfelelően lépnek fel, például igen helytelenül „békéltetni” próbálják a „balhézó” párokat, azzal az elkövetőket erősítik. 
Ezért aztán az áldozatok gyakran nem is merik kihívni a rendőrséget, vagy vonakodnak a bírósághoz fordulni, hiszen a jelenlegi szemlélet inkább a bántalmazottak elriasztására alkalmas, mintsem a törvények betartására. És nem meglepő, ha sokan hamarabb beszélnek az őket ért bántalmazásról a kozmetikusuknak, mint az igazságszolgáltatás embereinek. 

(Kiemelt kép: Unsplash)