A madárparadicsom közepén madárkórház. Jól hangzik, és majdnem igaz is. A hortobágyi madárkórház ugyanis inkább a puszta szélén található, de nem csak ezért látogatnak oda sokan. Mi például biztosan visszamegyünk még!

Banya, az uráli bagoly nem örül a fényképezésnek. Szaporán pislog, amint az objektív emelkedik, elfordítja a fejét száznyolcvan fokkal. Tíz éve lakik a madárkórházban, és is marad. Áramütés miatt hiányzik a szárnya része.
– Akit csak lehet, visszavadítunk – mondja János állatorvos, a madarak gyógyítója Hortobágyi Madárpark – Madárkórház Alapítvány vezetője. – Akit nem lehet, azt itt tartjuk.
A Hortobágyon vagyunk, alig száz méterre a Kilenclyukú hídtól. Ez az ország első nemzeti parkja, nagyrészt a madarak miatt. Mert míg az ország más részein úgy százötven faj figyelhető meg, addig itt háromszázötven faj vonul vagy fészkel, köszönhetően a jégkorszakból megmaradt tundrai környezetnek. És nemcsak a fajgazdagság, de az egyedszám is jelentős. Darvak százezres nagyságrendben, vadlibák ugyanúgy. A Hortobágy madárparadicsom.
– Én is ezért jöttem ide – meséli Déri János, miután letelepedünk a madárpark játszóterén egy faasztalhoz. Mellettünk mászóka, itt még annak is szárnya van. – Budapesten gyerekeskedtem, Szentlőrincen éltünk, a közeli erdőbe jártam hajnalonként madárlesre. Egyszer azt álmodtam, hogy a kertünk diófájára leszállt egy réti sas, és ott üldögélt. Ez teljes képtelenség, mert a sas nem megy a városba. Az álom valóra vált, most itt a kertemben a sas, sőt, nem is csak egy. Már az egyetemen a Hortobágyi Állami Gazdaság ösztöndíjasa lettem, diploma után, 1984 karácsonyán jöttünk ide. Se telefon, se autó, lóháton jártam, télen lovas szánon, de a távcső mindig nálam volt. Egy téli napon láttam meg az első réti sast. Sosem felejtem el.