Süvít a szél. Az este sötét, november végi. A hatalmas reptéri váró nyüzsgését tizen-egynéhány fogyatékkal élő gyerek, kamasz, fiatal felnőtt izgalma, hangja lengi be. A kísérők is toporognak, tenyeret törölgetnek, izgulnak. És ez jogos, efféle élményben még nem volt részük, hiszen legtöbbjük korábban a faluját sem hagyta el. A hatalmas gép gyomra nyeli a csomagokat, a kerekesszékeket, az integető, búcsúzó csapatot viszi a busz a lépcsőhöz, a följutás bajos, elkél a segítség, az utaskísérők készségesek, mankókat pakolnak, a kapitány kezet szorít a fiúkkal, jutalmul rávigyorognak. Röpke fél óra, és mindenkit ölel a biztonsági öv, fölzúgnak a motorok. A Kézenfogva Alapítvány jóvoltából Tunéziába utaznak a fogyatékos gyerekek és szüleik. Lent, a betonon egy asszony áll. Keze olykor a magasba lendül, integet, de azt, amit a gyerekek kiabálnak felé az ovális ablak innenső oldalán – „Puszi!”, „Szeretlek!”, „Majd rajzolok neked!”, „Jó, hogy simogattál!”, „Gyere velünk!” – nem hallhatja.
Az asszony egyre távolodott, a méltósággal emelkedő gépet elnyelte a sötétség. Könnyeztem azon az estén a gyerekek boldogságától, amit a repülés öröme adott nekik. Aztán másnap is meghatódtam, ahogy a tengerbe merültek: egyedül, bicegve, bámészkodva, segítséggel, fenéken csúszva. Néztem, ahogy ölelték a habokat, és eszembe jutott egy tekintet, meg az, bárcsak ő is láthatná. Aztán eszembe jutott egy kéz. Az asszony keze, aki úgy ölelte ezeket a gyerekeket, úgy simogatott, hogy a legfeszesebb izom is ellazult, aki úgy beszélte a nyelvüket, ahogy kevesek.
Akkor, 1999 novemberében, már négy éve személyes ismerősömnek mondhattam Zsuzsa nénit. Ő tanított meg, hogyan érintsem a fogyatékkal élőt, mit mondjak egy elkeseredett anyának. Állhatatosan hitt abban, minden ember jó. Nem egyszer láttam, hogy a kétségbeesett, beteg gyereket nevelő szülők hozzá írt, segítséget kérő leveleit többször elolvassa. Róla egy ország tudta, hogy segít az alapítványon keresztül, magánemberként, saját erőből. Tudta mindenki, aki kapcsolatba került vele, nála mindig van megoldás, vigasztaló szó, hogy Zsuzsa néni járja az országot, ott van az emberek közt, hogy őt meg lehet szólítani utcán, templomban, hogy a kapuján kint a neve, hogy benne nincs félelem, mert átélt olyan időket, melyek után az ember már semmitől sem fél.
Egy alkalommal kávét főztünk a rezidencia konyhájában, és first ladynek neveztem. Megdorgált. Kérte, ezt ne mondjam, ő csak a protokoll alkalmával bújik ebbe a szerepbe, szeretne Zsuzsa néni maradni. És így, huszonöt év távlatában már bizton tudom, sikerült neki. Zsuzsa néni maradt az olvasóknak, egykori munkatársainak, a segítséget kérőknek, a művészeknek, a szomszédoknak. Zsuzsa néni a szülőknek, az egykori gyerekeknek – ők Puskás Gergő, Kádár Édua, Pintér Ákos, Telegdi Imre, Kökényesi Norbi, Nagy Judit, Vörös Gábor, Papp Szilvia, Kövér Renáta, Mikle Baráth Gábor, Szikszai Anita, Szabó Gabi, Hofgárt Évike voltak –, akik nekik köszönhetik életük különös utazását, akik közül néhánnyal már az égi kalandozás során találkozhat.
Isten áldja, Zsuzsa néni! A Nők Lapja minden munkatársa és az olvasók nevében búcsúzunk Göncz Árpádné Göntér Zsuzsannától (97).