Van az a gyönyörű természeti jelenség, amikor egy vénséges vén, magányos fa tövéből egyszer csak üdezöld hajtás tör az ég felé. Amikor az öreg fáról már mindenki lemondott, úgy tűnik, hogy elszáradt és nincs benne élet, kiderül, hogy nagyon is. A gyökerei a mélyben egy új generációnak adnak erőt.

Narine Abgaryan
(Fotó: Dmitry Rozhkov / Wikipédia)

Valami ilyesmiről szól az örmény-orosz Narine Abgarjan regénye, az Égből hullott három alma is, amiben egymásba fonódik a rideg történelem és a varázslat egy isten háta mögötti kis örmény falucskában, a hegyek között meghúzódó Maranban. Elég messze a nyüzsgő 20. századtól, hogy a falubeliek időn túli, archaikus rend szerint éljenek, ami nem megnyomorítja, hanem támogatja őket – de elég közel is ahhoz a könyörtelen századhoz, hogy annak viharai, a háborúk, népirtás, éhínségek az ő kis közösségükön is vámot szedjenek.
A regény kezdetén egy mézszínű hajú asszony lefekszik, hogy meghaljon, éppen akkor, amikor a helybeli kovács, akinek kérges a tenyere, de lágy a szíve, végre elhatározza, hogy megkérje a kezét. Az ő történetük fonódik össze a múltbeli események örökségével és az öregedő falubeliek keserédes életével. Az egymáshoz lazán kapcsolódó, több generációs sorsok és anekdotikus történetszálak – egy kék ékköves gyűrűről, egy kisgyereket őrző hófehér pávakakasról, egy ház falában nyíló lüktető-lélegző repedésről vagy a fiúról, aki látta a halált – végül mind egy irányba tartanak, és mesteri szőttesként mondják el nekünk a marani eseményeket. Egy megejtő szerelem történetét, amelyből csodálatos hajtás fakad.
Abgarjan könyvét gyakran hasonlítják a Száz év magányhoz, pedig annak inkább az inverze. Azaz valóban sok a hasonlóság, mindkét regény egy lassan pusztuló, már-már mitikus településről mesél, és mindkettő mágikus realista mű, amiben az emberi élet megpróbáltatásait át- meg áthatják a valóságon túlmutató mágikus pillanatok. Ám míg a Száz év magányból minden perzselő szenvedélyével együtt is árad az enyészet pesszimizmusa, az Égből hullott három alma az életöröm, az életigenélés, az élni akarás regénye.
Abgarjan magabiztosan találja meg azt a hangot, amellyel a regénye annak ellenére sem válik giccsessé, hogy a megpróbáltatások jóra fordulnak, az átkok feloldódnak és a közösség jövőjében végül felcsillan a remény. A könyv zárása pedig a legszebb befejezés, amit az utóbbi években olvastam. Az a fajta, ami tisztára mossa az ember szívét, és könnyekkel enged el.
Az író pedig nemcsak a mesét szövi gyönyörűen, hanem mindeközben kézen fog és az örmény hagyományok mélyére is vezet. Hiszen a falusiak egyszerű életében ideje van annak, mikor készítik el a hamuban sült édességet, aminek gyűrűi úgy ragyognak, akár az arany. Története van annak, kit miért hívnak azon a bizonyos vezetéknéven. És ereje annak, ha a közösség összefog valamiért. Ahogy Abgarjan az ételekről és a szokásokról, a hétköznapi életről ír, az ismerős lehet azoknak, akik szerették a Babette lakomáját, a Csokoládét vagy a Szeress Mexikóbant. Csupa illat, íz, érzet ez a regény, alaposan megmozgatja az érzékszerveinket.
Az Égből hullott három alma tehát kicsit szomorkás, gyakran tragikus vagy éppen aranyos, humoros, és helyenként egészen felemelő. Abban pedig különösen értékes, hogy úgy mutatja be hitelesen idős emberek életét és mindennapjait, hogy nem a keserűség, a lemondás dominál benne, hanem az érett bölcsesség, a béke és a derű.

A megelégedni képes ember nyugalma, aki ismeri és bizalommal elvégzi a feladatait, és megmarad annak, aki önmaga.

Emellett az egész könyvet átszövi a szeretet. Nemcsak a falubeliek szeretete és kötődése egymás iránt, hanem az is, amivel az író szereti a szereplőit és azt a kis univerzumot, amit elhoz nekünk.
A regény 2016-ban megkapta a Jasznaja Poljana-díjat, Goretity József érzékeny műfordítása és az örmény kifejezéseket magyarázó lábjegyzetei pedig hozzátesznek, hogy emlékezetes olvasmányélménnyel gazdagodjunk.

(Kiemelt kép: Tatev-kolostor. Fotó: Getty Images)