Papírrózsa, feliratos kavics, lufi, ceruza, övtáska, karóra, ragtapasz, kulacs, napszemüveg. Van, ami ezek közül minden nyáron jön velem, mikor táboroztatni megyek, és van, amit egy cipősdobozban őrizgetek. Például a leveleket és lapokat, amelyeket egymás hátára ragasztva körmöltünk tele szívmelengető üzenetekkel egy-egy tábor végén: „Mosolygós, kedves cimbilány! Élveztem az íjászkodást! Jó volt a tegnap esti beszélgetés!” Vagy csak ennyi: „Köszönöm!”
A táborban, ahová öt évig visszajártam, van egy rutin. Zenére ébred, egy ritmusra kel felnőtt és gyerek. A közös reggeli után a réten gyülekező, eltáncoljuk a tábortáncot, aztán kezdődnek a programok: íjászat, színjátszás, rejtek erdő, kézműveskedés, fotó, lovaglás, horgászat, evezés, magaskötélpálya és egy nagy, mindig más kerettörténetre felfűzött közös játék. Megelevenedik a varázslat. Egyszer Atlantisz, máskor Narnia, az amerikai préri vagy éppen a magyar népmesék világában lehet teljesíteni akadályversenyen, ügyességi és logikai játékokban a kihívásokat.
A tábor módszere az élménypedagógia. A beteg gyerekek ezen a helyen néhány napig azt teszik, amire a betegségük miatt máskor kevesebb a lehetőségük. Megélik a gyerekkorukat. Játszanak, méghozzá az önkéntes táboroztatók által teremtett biztonságos keretek között. A tábor titka egyszerű: terápiásan hat nem csak a táborozókra, hanem az önkéntesekre is. Csak az érti igazán, miért nem tudom letörölni a mosolyt az arcomról a tábor után sem, aki maga is járt ebben a „Csodaországban”. Hiába fárasztó fizikailag, hatalmas energiákat szabadít fel lelkileg.
Erre emlékeztet az a vékony, piros karkötő, amit az első táborom végén kaptam, és máig viselem. Láthatatlan kapocsként köt össze mindazokkal, akikkel együtt táboroztam és táboroztattam. Sok érzést felidéz, de hadd meséljek el most csupán egyet. A tábori napok végén, a sok játék után jóleső fáradtság és béke telepszik közénk. Amikor körbe állunk, csupa csillag az ég. Fogjuk egymás törékeny, erős, meleg, jéghideg, koszos, izzadt kis ujjait. Énekelünk. Sután, hamisan, halkan. Ringatózunk jobbra-balra, csiklandoz a fű, viszketnek a szúnyogcsípéseim, de a dalszövegbe kapaszkodva elhiszem, hogy „a gond, a baj és a félelem csak nyári zápor”. A szemem sarkából elindul egy könnycsepp lefelé.
Az ének véget ért, és a „hétköznapok pókhálóján” bizony fennakadtam egy ideje. De ilyenkor segít a tudat, hogy a nagyvilágban szerteszéjjel sokan viselik ezt a bizonyos karkötőt.
Gősi Lilla
