Édesanyja, Farkas Ilona Kodály Zoltán tanítványa volt, anyai nagyapja kántortanító. Az éneklés szeretete tehát sejtszintű anyai örökség. „Én ugyanis nem csupán az anyatejjel szívtam magamba a népzenét, hanem szinte már a magzatvízzel. Édesanyám Kodály egyik legutolsó tanítványaként várandós volt velem a tanulmányai alatt. Nálunk annyira magától értetődő volt a dalolás és a zene, hogy nagyon meglepett, amikor kiderült, az iskolai osztálytársaim családjában nem az. Szinte fájt, hogy mások egyáltalán nem énekelnek” – meséli Márta, aki a zenei pályán ezt az anyai mintát követte. De ott van az apai nagyszülők öröksége is, a kötődés a népi kultúrához.
Édesapjától, Sebestyén József közgazdászprofesszortól pedig a nyelvek iránti érdeklődést és fogékonyságot kapta, valamint az utazás szeretetét, és a nyitottságot a „mindenféle népek” iránt. „Nem a semmiből jön, hogy az ember egy hindi altatót vagy mongol nótát meg akar tanulni. Nekem a kultúrák közti párbeszéd és hidak építése a megbízatásom, ez ebből az örökségből fakad.”
Legismertebb hazai szereplése Réka hangja volt az István, a király című rockoperából; a megjelenés évében, 1983-ban az év legjobb női énekese is lett. A széles körű magyar ismertség után sorra jöttek a nemzetközi sikerek: a Deep Forest 1996-ban megjelent Boheme című, Grammy-díjas világzenei albumán szereplő Martha’s song, amelynek csíki dallamát és szövegét ma is az Elefántcsontparttól Dél-Amerikáig hallgatják. Ezt követte Az angol beteg című film Szerelem, szerelem főcímdala. „Nincs az a rocksztár, akit úgy fogadtak volna, mint ahogy engem Az angol beteg után Tajvanon. Annyi virággal, hogy egy kisbuszt tele kellett rakni vele. Motorosok követtek az utcán, egyik tévés szereplés jött a másik után” – emlékszik vissza Márta, akinek a hangjára felfigyeltek nemcsak a külföldi, hanem a hazai filmes világ nagyjai is, Zolnay Pál, Szomjas György, Jancsó Miklós vagy Kocsis Tibor.
Pályája során legalább olyan fontos volt neki Ibolya néni visszajelzése – „az Isten áldja meg, Mártika, hogy énekel nekünk” – 1990 újév reggelén, bivalytejfölös kenyér majszolgatása közben az erdélyi Györgyfalván, mint a II. Erzsébet brit királynő előtti szereplés egy különleges diplomáciai eseményen, ahol egy István királyról szóló dalt adott át egy nagy uralkodónak, egy nagy uralkodóról.
„Az én fejemben végtelenített magnószalagon peregnek a dalok, ha ki lehetne hangosítani, folyamatosan zene hallatszana. Ami gondolat ott megszületik, rögtön dallammá is alakul” – mondja Márta, akinek egy furulya mindig lapul a táskájában, a biztonság kedvéért, és aki mindenben és mindenhol azt keresi, ami az idők mélyéből jön, mert az nem hazudik: „A kollektív tudás sokkal megbízhatóbb, mint a divat, ezért is érdekelt engem mindig a népzene. Sok évszázad tudását, bölcsességét hordozza, mégis egyszerű és magától értetődő, mint a józan paraszti logika.” A magyar népzenén túl a világ minden népének muzsikáját gyűjti. Akinek nincsenek ilyen mélyen a gyökerei, az értékei, az könnyen elveszhet a „megcsinált” sztárok sűrűjében. „Az embernek kell, hogy legyen egy belső hangja, ami vezeti. Akinek adok a véleményére, azt meghallgatom, de csak azt tudom követni, amiben hiszek. A habitusom és a karakterem is olyan, hogy valószínűleg én lennék a menedzserek rémálma: nem megyek bele olyanba, ami nem tetszik.”
A koronavírussal járó zárlat őt is nehéz helyzetbe hozta. Nagyon várja már, hogy újra közönség előtt zenélhessen, van azonban egy félelme is: hogy ugyanabban a tempóban, ugyanúgy megy majd tovább minden, mint a járvány előtt. „A paraszti nagyszüleim mindent akkor és úgy tettek, ahogy annak ideje és rendje volt. Nagyon takarékosan és okosan kellett bánni az erővel, az energiával, a természettel, a földdel, mert abból éltek. Nagyon sok mindent lehetne most ebből újra megtanulni.”
