Bálint György, mindenki Bálint gazdája 1991-től önálló rovatot vezetett a Nők Lapja hasábjain, Gazdaoldal címmel. Ebben szereplő, Kedves Húgom! kezdetű levelei évekig hasznos, szerethető tanácsokkal látták el a magazin olvasóit.  

Vadas Zsuzsa: A kertészkedés prófétája – kettesben Bálint Györggyel. Nők Lapja, 1991/39.

Népszerűsége vetekszik a leghíresebb sztárokéval. A kiskertmozgalom prófétája, egy ország Bálint gazdája, a magányos nők bálványa. Ha megjelenik a képernyőn, az asszonyok otthagynak csapot-papot, és rohannak, hogy láthassák. Ősz haja, fiatalos külseje bizalmat és rokonszenvet ébreszt, sőt rajongást is. Szépek, rózsakertillatúak ezek a titkos és szemérmes vonzalmak. De vajon remélhetnek-e viszonzást az ábrándos özvegyek, a társ helyett növényeiket babusgató egyedülálló nők, akik boldogan fogadnák be a házukba és az életükbe Bálint Györgyöt? A kérdés nem lepi meg. Rengeteg levelet kap, köztük olyanokat is, amelyekből megsejthető, hogy feladóik többre is igényt tartanának, mint Bálint gazda országosan elismert kertészeti szakértelmére. Mi mást válaszolhatna erre, mint a teljes igazságot:
Családi életem békés és kiegyensúlyozott. Feleségem, Mészáros Edit híres vágó volt a Mafilmnél, s mióta nyugdíjas, kitűnő háziasszony. Mi több, azóta rákapott a kertészkedésre is, amihez korábban nem volt sem ideje, sem különösebb érzéke. Mondhatnám azt is, hogy ő a legjobb tanítványom és az első számú kritikusom. Az egyetlen, aki elfogulatlanul mond véleményt a műsoraimról vagy az írásaimról. Amikor hazamegyek a tévéből, nézem a szemét: mit mond a tekintetével? Ha nem mond semmit, akkor baj van, ha mosolyog, az már jó jel. Biztos lehetek benne, hogy nem okoztam csalódást a nézőimnek.

Ő hogyan viseli el a gyengébb nem leplezetlen rajongását híres férje iránt? Nem féltékeny?
Belelátni egy nő lelkébe nagyon nehéz, de nem mutatja, hogy neheztelne érte. Erre nincs is oka. Bár a szép nőket, mi tagadás, még mindig megnézem, de az én koromban már nem fenyeget az a veszély, hogy meglátok valakit, és a szenvedély azonnal elveszi az eszemet.

A családjáról keveset tudunk, meséljen róluk!
A lányom grafikusművész, szabadúszó, úgyszintén a férje is. A fiam az én szakmámat folytatja: kertészmérnök és egyetemi tanár a Kertészeti Egyetemen, ahol közakaratból őt választották meg dékánnak. Ez is ritkaság, hogy valaki ilyen fiatalon – 45 éves – dékán legyen. Van három unokám, két nagyobbacska fiú és egy kislány.

Az ön elfoglaltsága mellett jut idő egyáltalán a családra, az unokákra?
Meghatározott napokon – ilyen például a karácsony másnapja – mindig összejön az egész család. Eddig úgy volt, hogy a nyarat is együtt töltöttük az unokákkal, a balatonfüredi kertünkben. Az idei nyár volt az első, amikor a fiúk nem jöttek le hozzánk. Vízitáboroztak, járták a maguk útját, mint a kamaszok általában, és tudomásul kellett vennünk, hogy kinőttek a kertből, kicsit eltávolodtak az őket féltő nagyszülőktől.

Ez persze átmeneti állapot. Eljön az idő, amikor a gyerekek kirepülnek, és eljön az ideje annak is, amikor visszatérnek az „őseikhez”.
Tudom, hogy ez így van, mert egyszer már megéltem a fiammal ugyanezt. Életem delén főagronómus voltam egy állami gazdaságban – erről még nem beszéltem újságírónak –, s hétvégeken a fiam is lejött hozzám, ott tanult meg lovagolni is. Rá nagy hatást tett a nagyüzemi gazdálkodás, én viszont már huszonöt évvel ezelőtt a kistermelés prófétája igyekeztem lenni. A fiam ezt akkor nagyon rossz néven vette tőlem. Aztán ő is megnősült, kertes családi házba költözött, és egyszer csak azzal állított be, hogy adjak neki egy kis kapormagot vagy palántát. Azóta nagy egyetértésben élünk. Ő is belátta, hogy az idők engem igazoltak.

Most már büszke az édesapjára?
Büszkék vagyunk egymásra. Eddig azt mondták, hogy a Bálint János, a Bálint György fia. Most pedig azt, hogy ez az a Bálint György, aki papája a Bálint Jánosnak.

Magánéletében mi a szenvedélye, mi a hobbija a szakmáján kívül?
Boldog vagyok, hogy azt csinálhatom, amit szeretek. Nekem a szakmám az egyetlen nagy szenvedélyem. Szeretem a kertet, a növényeket, az édes anyaföldet, és mindig felfedezek valami újat a természetben. Sokat foglalkoztat mostanában az a kérdés, amire tudományosan is keresik a választ, hogy éreznek-e a növények. Vagyis, hogy nemcsak reagálnak bizonyos környezeti hiányokra – például elhervadnak, ha nem kapnak vizet hanem vannak-e érzékszerveik, amelyekkel képesek felfogni bizonyos ingereket. Ezt látszik alátámasztani az, hogy

a növények is, akár a háziállatok, kötődnek bizonyos személyekhez. Aki szeretettel gondozza őket, annak tudtára adják a ragaszkodásukat: szívesen fordulnak feléje.

Ez kimutatható nagyon finom elektronikus műszerekkel. Az is, hogy a bántalmazásra is érzékenyek. Összehúzódnak, ha az megy a közelükbe, aki durva kézzel nyúlt hozzájuk. Feltétlenül hiszek abban, hogy ha a növényeknek nincs is fülük, szemük, orruk, mégis rendelkeznek valamilyen érzékelőkkel, amelyekről nekünk még nincs tudomásunk.

Lehet, hogy ezt a titkot majd az unokái fogják megfejteni?
Nem vagyok benne biztos. Bár nálunk sok generáción át öröklődött a növények iránti vonzalom, családom minden tagja visszamenően is a földdel foglalkozott, de a fiam fiát már jobban érdekli a számítástechnika, az elektronika, mint a kertészkedés. A másik fiú nagyon jól rajzol, a kislány még csak tízéves, róla nem lehet tudni, hogy mihez mutat majd hajlandóságot. Érdekes, hogy azért a fiúk is emlékeznek arra, amit tőlem hallottak kisebb korukban. Meséltem nekik egyszer a mezei boglárkáról, és nemrég rámutattak: ugye, ez az a virág, amelyik becsapja a rovarokat?

Mi ebből a tanulság?
Az, hogy a gyerekeket rá kell nevelni a természet szeretetére.

A kötődés a természethez akkor is alapvető az ember életében, ha nem abból él.

Sajnos, úgy látom – mivel pedagógus is vagyok, tanítok az egyetemen –, hogy a gyerekek kevés természetszeretetet hoznak magukkal az általános iskolából és a szülői házból. Ezt a mulasztást igyekszem pótolni, amennyire lehet és ameddig futja még az erőmből.

(Fotó: Nők Lapja archívum)