Tavaly ősszel még úgy gondoltuk, hogy életünkben először időben lefoglalunk egy horvátországi nyaralást. Megtettük, június 15-én indultunk volna. Végül persze nem indultunk, áprilisban lemondtuk. Amikor viszont kiderült, hogy lesznek táborok, gyorsan léptünk, és június 15-én a három gyerekünkből kettő táborban kezdte a reggelt, egy pedig a nagymamájánál élvezhette az egykék – számára átmeneti, de – luxuséletét.
Június 15-én, miután a két táborozót leadtam, a harmadik pedig már szintén nem volt otthon, nyolc óra harminc perckor visszatértem a lakásunkba. Miközben a kihűlt reggeli teámat melegítettem újra, a mikrohullámú sütő előtt megdermedtem egy pillanatra. „Te jó ég, egyedül vagyok itthon!” – villant át az agyamon, és a romantikus regények letörölhetetlen mosolya ült ki az arcomra. Március 15-e óta egyszer fordult elő ilyen: a májusi születésnapomra kaptam ajándékba azt, hogy a férjem egy egész napra elvitte a gyerekeket, hogy a nyári különszámunk cikkeit ne éjszaka, hanem napközben tudjam megírni. Három hónap után végre egyedül voltam a lakásban! Nem tagadom, amikor ezt a tényt konstatáltam, néhány tánclépést is tettem – pláne, hogy rájöttem, ez nagyjából egész héten így lesz, nyolctól négyig.
Ezen a héten mi, felnőttek tudtunk haladni a munkánkkal, eljutottunk a fogorvoshoz, a fodrászhoz, találkoztunk a barátainkkal, meglátogattunk egy három hónapja született kisbabát, akit eddig még nem láthattunk… Annyi teendő halmozódott fel, hogy az első napot rögtön túl is toltam, a telefonom szerint tizenötezer lépést tettem meg, de erre csak akkor jöttem rá, amikor nem értettem, estefelé miért akarok elájulni a fáradtságtól.
Két táborozó gyerekünk különféleképpen reagált a hirtelen támadt élményekre. A nyolcéves kislányom, aki az iskolai néptánctáborban volt napközben, annyira felpörgött attól, hogy végre a megszokott közegében lehet, hogy este tízkor is még beszélt, játszott, mesélt. Nyolctól négyig az osztálytársaival volt, négytől este nyolcig pedig a szomszédban, a legjobb barátnőjével, akivel szintén régen találkozott. A tizenegy éves fiam, aki focitáborban töltötte a napjait, a váratlanul intenzív fizikai terheléstől teljesen kipurcant. A korábbi hónapok laza focizgatásai és biciklizései a közelében sem voltak annak, amit most egész nap vártak tőle az edzéseken. Ő hazajött, megfürdött, kedvesen megkérdezte, gépezhet-e, majd vacsora nélkül, békésen elaludt. Csodás volt.
Ez az idilli állapot csak öt napig tartott, utána újra egyesült a család, és már újra öten próbáljuk felszívni magunkat a nyári szünetre, miközben úgy tűnik, mintha már lenyomtunk volna egyet. De lesz még két táboros hetünk. Nagyon várjuk.