Száz éve Trianonban újrarajzolták Magyarország térképét, hatalmas területek és annak lakói váltak egy csapásra határon kívüliekké. Sorozatunkban időről időre bemutatunk egy-egy települést, történetét és történeteit – a teljesség igénye nélkül!

Azt mondják, a legszebb fekvésű erdélyi város, pedig ezért a címért igen rangos versenyt lehetne meghirdetni. Brassó a Keleti- és Déli-Kárpátok kanyarulatának völgyében fekszik, hegyek ölelésében, a szász vidék jellemzőit felvonultatva. Sok idegenvezető azzal kezdi, hogy feltereli, pontosabban lanovkával felutaztatja vendégeit a Cenkre, onnan mutatja meg a középkori városfal látható részeit, a tornyokat, bástyákat, és elmeséli, hogyan éltek és védték tulajdonukat, előjogaikat a német lovagok nyomán ideérkező szászok. Mert ők akkor is maradtak, amikor a lovagokat már kitessékelték a vidékről. Ahogy a környező falvakban, Brassóban is érződik az iparkodás, a szorgalom, a közösség felé fordulás, ennek látható nyomait az azóta eltelt évtizedek sem tudták megsemmisíteni.
Pedig nem volt könnyű dolguk a város lakóinak, hiszen alighogy letelepedtek, jöttek a tatárok, aztán a törökök, újra és újra neki kellett veselkedniük az építésnek, erősítésnek. A város leghíresebb épülete, a Fekete templom például vagy száz évig épült, pedig Thomas Sanders plébános már 1383-ban meggyőzte a városatyákat, hogy új templomra van szükség, méghozzá hatalmas katedrálisra. A munka lassan haladt, aztán egy török betörés miatt átcsoportosították a forrásokat, és úgy döntöttek, legyen az épület valamivel kisebb, fontosabb, hogy a városfalat megerősítsék. Az eredetileg tervezett két magas torony helyén csak egy áll, az sem lett olyan égbe meredő, mert 1437-ben földrengés rázta meg a vidéket, és a helyiek úgy érezték, nem kísértik a sorsot.