Nem ismerem Rómát, mert csak húsz éve élek itt, állította a 19. századi német történész, Ferdinand Gregorovius. Nem ismerem Párizst, mondom szerényen, mert csak egy hónapot töltöttem ott. Ám e rövid idő alatt is rájöttem, olyan, mint egy hódító szépasszony. Magába bolondít, elámít, és nem enged el.
Besötétedett. Villognak, szikráznak a fények a fény városában, nem érzem a lábamat, vonszolom magam haza, az Avenue Foch felé az egész napos városnézés után. Ám amikor megpillantom a Champs-Élysées egyik ragyogóan kivilágított, hatalmas kozmetikai áruházát, elhagy a fáradtság, mert eszembe jut, hogy a szépségipar fővárosában vagyunk, és később tán nem lesz időnk bemenni. Néhány perccel később egy tükör előtt nézegetem magam tűzpiros rúzsban, ami rettenetesen áll. Barna és fekete hajú, fiatal nőkön remekül mutat, de én szőkén és nem túl fiatalon úgy nézek ki, mint egy 19. századi nyilvánosház tulajdonosnője.
Mondom is a férjemnek, ő pukkadozik a nevetéstől, de a csinos eladónő kitartóan dicsér, és vásárlásra buzdít. Aztán találok egy finom, rózsaszínes árnyalatút, jól is áll, de nem veszem ám meg, mert eláll a lélegzetem az árától! Amúgy otthon nem használok rúzst, de itt minden korosztály kedveli, tehát kötelező kipróbálni. Aztán késő este lelkiismeret-furdalást érzek, mert rúzspróbálgatás helyett elgyalogolhattunk volna a Rue de Lévis-re, ahol a 92-es számú házban lakott egy különös trió a 20. század elején: Ady, Léda és az asszony férje. (A költő egy emelettel lejjebb, mert fontos volt a látszat.)
