A tudományos kutatások is segítenek nekünk abban, hogy érveket találjunk a hűtlenség mellett. Az antropológusok megállapították, hogy még a legszigorúbb emberi kultúrákban is a gyerekek néhány százaléka külső kapcsolatból származik. Az édesapa nem azonos a hivatalos apával. Ez a jelenség az állatvilágban is megfigyelhető, gyakran még az úgynevezett hűséges fajoknál is, amelyek párt választva egymás mellett élik le az egész életüket. Ezeknél a fajoknál a hűtlenségnek fontos funkciója van, mégpedig a genetikai változatosság biztosítása, olykor ugyanis az a hím, aki a legjobb génekkel rendelkezik, nem azonos a legjobb apával, aki gondoskodni képes a családjáról. És talán nem véletlen, ha a nők többsége ebben az alaphelyzetben felismeri a saját életének legfőbb dilemmáját: a jó apa gyakran nem azonos a legvonzóbb férfival, mind a kettő fontos, csak épp nem gyúrható össze egyetlen személlyé – legalábbis gyakran válik ez a két funkció ketté. A férfiak hasonló felmentéseket gyárthatnak az evolúciós biológia törvényeire alapozva, felemlítve a poligámia tényét, és azt hangoztatva, hogy a férfi akkor lesz evolúciós értelemben sikeres, ha minél több nőt termékenyít meg, így születhet a lehető legtöbb utódja. És valóban, ez is egy létező stratégia. Mindannyian ismerünk férfiakat, akiknek több kapcsolatból elég szép számú gyermekük van…

Hűségesnek lenni nem könnyű

Arról talán kevesebb szó esik, hogy a tartós kapcsolatnak is van „evolúciós értelme”, sokkal több utód sikeres felnövekedését biztosítja ugyanis, a kicsik nagyobb eséllyel élik túl életük első, legkiszolgáltatottabb éveit, ha egy apa védelmezi a családot. Erre azonban a férfi csak akkor lesz hajlandó, ha biztosítékot kap arról, hogy a gyerekek, akik ide születnek, az ő genetikai örökségét viszik tovább, nem akar kakukktojást. Vagyis a hűség az egyik legfőbb érdekük. Az állatok persze nem gondolkodnak erkölcsi normák szerint, ők csak mennek az ösztöneik után, mi, emberek viszont még megbonyolítjuk a kérdést néhány erkölcsi dilemmával is, és az érzelmeink sokaságával. „Én is írom énekem: ha már szeretlek téged, tedd könnyűvé énnekem ezt a nehéz hűséget” – kéri József Attila a Rejtelmek című versében, sejtetve, hogy a hűség egyáltalán nem könnyű, rengeteg ellenkező irányú késztetésünk van. Ugyanakkor azt is érzékelteti: lehet könnyű, vagy lehetne az, és segíthetünk is egymásnak ebben. Nem azért, mert így erkölcsös, hanem azért, mert egyszerűen szép és nekünk is jó (lehetne) hűségben élni. Gyakran érezhetjük ugyanakkor, hogy ez lehetetlen. A hűség túl szoros kötöttségekkel jár, szinte megfojt, boldogtalanná válunk a terhe alatt, mert „Bebújtattál engemet talpig nehéz hűségbe.” Mindemellett tartós kapcsolatra is igen nagy szükségünk van, az ott nyert támogatásra, biztonságra.

Vali például két kisiskolás gyermek nagyszerű édesanyja, akinek a házassága is kiválóan működik, szereti, elismeri a férjét, aki csak értük dolgozik. Gyönyörű lakásuk van, balatoni nyaralójuk, jó munkájuk, a gyerekek kiválóan tanulnak, körülöttük minden a lehető legnagyobb rendben. „És ez nem csak a látszat, valóban így is van – meséli a harmincas éveiben járó nő –, a férjem nagyon jó apa, kiváló férj, jó szexpartner, nekem mégis van valakim, aki olyan erővel udvarol nekem, hogy nem tudok ellenállni neki. Óriási virágcsokrokat kapok tőle, bókokat, gyöngédséget, olyasféle fi gyelmet, amit nőként otthon soha. A férjemnek olyan a személyisége, hogy erre szerintem akkor sem lenne képes, ha kifejezetten kérném rá, vagy ha érezné, hogy erre nagy szükségem volna. Ezért képtelen vagyok lemondani arról a másikról, és közben azzal áltatom magam, hogy ezzel még nem csaltam meg a férjem, mert csak csókolózunk, és más módon szerzünk örömet egymásnak…”

…

A téma folytatásáért lapozzátok fel a Nők Lapja Psziché 2016/5. számának 100. oldalát.

Szöveg: Rist Lilla

Fotó: Getty Images Hungary