Tizenhat évesen már tudta, hogy újságíró akar lenni, aztán végigjárta a szamárlétrát a szegedi tévénél, most pedig már hatodik éve az ország legnézettebb híradóját vezeti egy kereskedelmi csatornán. Szabados Ágnessel a közösségi médiában is találkozhatunk, ahol létrehozta a Nincs időm olvasni kihívást, és ma már egy online könyvklubban olvasnak el minden hónapban közösen egy-egy könyvet.

– A napokban záróvizsgáztál, és ha jól számolom, a kommunikáció és a politológiai után a harmadik diplomádat szerezted meg. Most mit tanultál?
– A Pécsi Tudományegyetem művészeti karának posztgraduális képzésén könyvmenedzsmentet. De hogy mi lesz a diplomámba írva, azt még nem tudom, a járvány miatt a diplomaosztónk sajnos egészen biztosan elmarad, ahogyan a záróvizsgát is online, a saját nappalimból tettem le. Könyvkiadói alapismereteket tanultam, onnantól kezdve, hogy a kézirat hogyan kerül a szerkesztőhöz, a nyomdai tudnivalókon át a korrektúráig. Nagyon élveztem, a gyakorlati munka viszont még csak most következik, mert szeretnék elmenni gyakornoknak egy könyvkiadóhoz.

– Tizenkettedik éve dolgozol a médiában, és az emberek csak azt látják, hogy esténként ott ülsz az ország egyik vezető csatornájának stúdiójában, az oda vezető utat nem ismerik. Hogyan kerültél oda?
– Az egész úgy kezdődött, hogy tizenhat éves koromban kitaláltam, újságíró akarok lenni, de a klasszikus értelemben véve, cikkeket írni. Kommunikáció szakra jelentkeztem a Szegedi Tudományegyetemre, ahol azonban akkor éppen nem indult nyomtatott sajtó szak, ezért a tv-rádió irányt választottam. A tévézésbe rögtön beleszerettem, mert rájöttem, hogy a televíziós újságírás is újságírás, csak más a műfaj és a formátum. Először a súgógépet tekertem a szegedi városi tévében, utána voltam rendezőasszisztens, promóciós asszisztens, riporter, majd hírolvasó lettem ugyanott, huszonhárom évesen talán a legfiatalabb az országban. Én abban hiszek, hogy akkor lehetsz magabiztos a saját szakmádban, ha annak minden területét jól ismered. És hogy én ezt az utat végigjártam, az nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az egyik legnagyobb kereskedelmi csatornán vezethetek műsort híradósként. Most ugyanezt csinálom a könyvekkel: szenvedélyes olvasó vagyok, imádok elveszni számomra ismeretlen világokban, minden történetből tanulok valamit, de rájöttem, hogy ez már több, mint hobbi. Még nem tudom, mi lesz pontosan a szerepe az életemben, de azt már igen, hogy a híradózás mellett könyvekkel szeretnék foglal-kozni hivatásszerűen. A terv már megszületett bennem, de a megvalósítása egyelőre a tanulás folyamatánál tart. Imádok tanulni, fejleszteni magamat, ezért iratkoztam be újra az egyetemre.

– Hogyan jut eszébe egy tizenhat éves lánynak Kiskunhalason, vagy bárhol másutt a világon, hogy újságíró szeretne lenni? A legtöbben még huszonhat évesen sem tudják, mit akarnak kezdeni magukkal.
– Már kislányként is félelmetesen tudatos voltam, talán mert tíz évig versenytáncoltam, és a versenyszellem nagyon erősen élt bennem. Emellett mindig vonzódtam a könyvmoly karakterekhez, mint amilyen Hermione a Harry Potterben, vagy Belle A Szépség és a Szörnyetegben. Naplót vezettem, rengeteget írtam, a gimiben diákújságot hoztam létre, erre máig szívesen gondolok vissza. Verbuváltam újságírókat az iskolából, összeraktam a lapot, szereztem rá szponzort, megszerveztem a kinyomtatását, aztán a büfében árulta Feri bácsi ötven forintért. Egyébként vicces módon az akkori diáklap egyik munkatársa most újságíró egy internetes híroldalnál, szóval ez az irány azért másnak is bejött. Innen már egyenes út vezetett Szegedre, a kommunikációs szakra.