Mao Ce-tung Pekingjében nőtt fel és tanult főzni séf nagyapjától, Budapesten nyitott bárt és autószervizt, míg végül éttermei hozták meg a várt sikert. Imádja a gulyást és a gong bao csirkét, ha pedig besokall, motorra pattan.
Wang Qiangot, azaz Wang mestert a 90-es években egy hazánkban élő pekingi osztálytársa hívta el Budapestre. Tetszett neki az új kultúra, a kedves emberek, és persze a gyönyörű lányok.
– Szakácsként dolgoztam, később egy barátommal bárt nyitottunk a Blahán, de fél év múlva csődbe mentünk – meséli Wang. – Kínából ruhát hoztam be, amit piacon árultunk, autószervizt nyitottam egy magyar sráccal, aki eltűnt a befektetett pénzemmel. Az akkori barátnőm éttermet akart nyitni, gondoltam, legyen. A huszonöt fős vendéglőnkben pincér, szakács, mosogató voltam egy személyben, de nagyon jól ment. Mikor a párommal szétmentünk, neki adtam az éttermet, és Budán nyitottam egy sajátot.
Sörgyár és földimogyoró
Wang Pekingben született, a nagypapája híres szakács volt. A 80-as években még kevés étterem nyílt, ha valaki jól főzött, annak híre ment. Gyerekként tőle leste el a tradicionális kínai fogások titkát.
– Tizenegy évesen főztem először rizst, ami nagyon jól sikerült. Ha néha étterembe mentünk, és ettem valami finomat, mindig próbáltam otthon elkészíteni. Akkoriban sok család csak néhány négyzetméteren lakott, sokemeletes ágyban aludtak. Én a szüleimmel, a nagyszüleimmel és két nagybátyámmal éltem körülbelül ötven négyzetméteren. A konyha az udvaron állt, gázpalackkal főztünk. A szomszédokkal olyanok voltunk, mint egy nagy család, sokat partiztunk együtt. Csak jegyre lehetett mindent venni, még ruhát is. Ha el akartál valamit adni, börtönbe zártak. A kínai újévkor tudtunk csak cukrot és földimogyorót venni, amit nagy becsben tartottunk.
A kommunista vezér, Mao Ce-tung halála után lassan könnyebb lett az élet. A 80-as években Kína kereskedni kezdett Amerikával, az emberek saját vállalkozásba fogtak, nagyobb lett az áruválaszték, megszűnt a jegyrendszer, megnőtt a jólét.
