Az a kérdés, hogy hogyan kell gyereket altatni, körülbelül olyan összetett, mint az, hogy hogyan kell gyereket nevelni. Van egy kiváló gyereknevelési könyv, a címe, hogy Bárcsak olvasták volna ezt a könyvet a szüleink, és egy bizonyos Philippa Perry a szerzője, aki terapeutaként dolgozik az Egyesült Királyságban. Ez a könyv úgy kezdődik, hogy a szerző idéz egy Michael McIntyre nevű komikust, aki népszerű stand upjában azt mondja a gyereknevelésről, hogy egy szülőnek négy feladata van: megetetni, felöltöztetni, megfürdetni és lefektetni a gyerekét. Azt is elmondja, hogy amíg nem voltak gyerekei, ő is fantáziált arról, milyen lehet szülőnek lenni, és lelki szemei előtt vidám családi piknikeket, párnacsatákat sok-sok nevetéssel, és békésen alvó gyerekeket látott, akiktől elolvadnak a szülei. Aztán beütött a valóság, mert gyerekei születtek, és rájött, hogy a túléléshez erre a négy dologra van szükség. A többi mese habbal.
Az altatás ura én vagyok
Az altatás körülbelül ugyanannyira neuralgikus pont, mint az evés, sőt, még talán annál is neuralgikusabb, mert az egész háztartás lelki békéjét szolgálja. Engem a környezetemben többen neurotikusnak neveztek azzal kapcsolatban, ahogyan a lassan hároméves kislányom délutáni alvását kezelem, de én vállalom ezt a címkét, mondhatnak rám bármit, csak aludjon. Egyedülálló és dolgozó anyaként nekem ez a napnak az a része, amikor jó esetben nem dolgozom, hanem mondjuk leülök, és van egy kis időm arra, hogy fellélegezzek.
Nagyon hamar elhatároztam, hogy ezt tőlem nem veheti el senki, ez nekem nagyon fontos. És nem mellesleg a kislányomnak is nagyon fontos, mert ő is úgy tudja ép ésszel végigcsinálni a délutánt, ha van alkalma pihenni napközben.
Ezzel nyilván nem vagyok egyedül, akinek van gyereke, annak biztosan nem kell bemutatni azt a jelenséget, amelyet a fáradt, túlhajtott gyerek produkál a késő délutáni óráktól kezdve a megváltásként érkező esti elalvás pillanatáig.
Nagyon sokat segített minden altatási helyzetben az, hogy elhatároztam, ez a gyerek aludni fog. Magabiztos voltam és tudtam, hogy neki is, nekem is ez a jó, tehát nem engedek ebből. Nem féltem, nem izgultam, hogy mi lesz, mert hamar rájöttem, hogy ha nem én vagyok az altatás ura, akkor nem fog működni.
Tud, csak nem akar
A világért sem szeretnék altatási szakértőnek tűnni, ha valaki az, akkor az sokkal inkább a nővérem, aki három gyereket szült viszonylag gyors egymásutánban. Neki egy időben az volt a kedvenc hobbija, hogy a strandon ebédidő után nézegette a családokat, amelyekben gyerekek kókadoztak vagy épp őrjöngtek, és különböző pénzösszegeket mondott, mennyiért és mennyi idő alatt lenne képes elaltatni a megfigyelt gyereket. Mindig értetlenül állt azok előtt, akik olyanokat mondtak, hogy a gyerekük „nem akar” aludni. És mindig hozzátette, hogy az ő gyerekei sem akarnak aludni, de aztán mégis alszanak, és mindenki jól jár. A legtöbb gyerek nem akar aludni, ugyanúgy, ahogy nem akar sapkát venni a mínuszban, vagy ahogy tejszínhabot akar vacsorázni, vagy farmerben ágyba bújni, vagy nem akarja bevenni a gyógyszerét, és még sorolhatnánk. Az, hogy egy gyerek mit akar és mit nem, az egy dolog. Kér-három-nyolc-tizenkét évesen nyilván nem ő hozza meg ezeket a döntéseket.
Az altatás tudománya és művészete
Az altatás nem könnyű műfaj, és bár meggyőződésem, hogy alappillére a szülői elhatározás, olykor szükség van valami extrára is. Természetesen ebben is nagyon erősek a svédek. Nemcsak a pisiről, a kakiról, a szexről és a halálról tudnak nyíltan beszélni a gyerekekhez, de olyan mesekönyveket is képesek írni, amelyeknek úgy van megalkotva a szövegük, és amelyek olyan instrukciókat tartalmaznak, hogy tulajdonképpen valódi relaxációs technikákat kínálnak egy ártatlan mesébe burkolva. Carl-Johan Forssén Ehrlin sikerkönyveit mintegy negyven nyelvre fordították le a világon. A svéd pszichológus számtalan hálálkodó levelet kap nap mint nap a világ minden tájáról, mert Aludj el szépen, Bendegúz!, valamint Szép álmokat, Ella! című könyve valóban képes csodát művelni olyan helyeken is, ahol már minden elveszett.
Nem a levegőbe beszélek, én is használtam egy időben a könyvet, de azt fogalmaztam meg, hogy ez már egy olyan szint az altatásban, ami valóban nagyon problémás helyekre kell. A mesét ugyanis legalább húsz perc felolvasni (de inkább 25), figyelni kell, hogy melyik részt milyen hangon és hanglejtéssel olvassuk, és ez nagyon lelazult állapotot igényel a szülőtől, aki felolvassa. És a mese is meglehetősen unalmas, végig arról szól, hogy ki hogyan álmosodik el. Felolvasása közben sokszor eszembe jutott, hogy ha ezt nekem valaki felolvasná, tuti a második oldalnál kidőlnék.
Manapság már számos altatási tréning létezik, és ezek biztosan sokat segítenek, ha személyre szabottan adnak tanácsokat a megfáradt szülőknek. Vannak teóriák, amelyek megdőlnek, iskolák, amelyek ma már teljesen elfogadhatatlanok, nyilván mindenkinek a saját útját kell megtalálnia. Az úton azonban nagy segítséget nyújthatnak Vekerdy Tamás gondolatai, aki sokszor, sok helyen mondta el a következőket:
„Alvás, altatás – örökké visszatérő probléma.
A főszabály: a gyerek kezdettől tanuljon meg egyedül elaludni! Ez nem valamiféle önző szülői kegyetlenség. A gyerek jobban, mélyebben alszik, kipihentebben ébred (hiszen az éjszakai kimászkálás őt is fárasztja).
Ha a gyereke úgy alszik el, hogy valaki ott fekszik, vagy éppenséggel ott szuszog mellette, akkor az alvásmélység csökkenésével – ami éjszakánként általában ötször következik be – érzékeli, hogy a környezetében valami változott az elalvás óta, anya vagy apa nincs ott, ››felébreszti‹‹ magát és felsír, vagy ha már tud, felkel és kimegy a szüleihez… Arról is sokszor beszéltünk már, hogy ilyenkor mi is lehet a teendő, hogy többféle ››iskola‹‹ van. Az egyik azt tanácsolja, hogy miután magunk mellé engedtük és megnyugtattuk, annyiszor vigyük vissza az ágyába, ahányszor kijött, duruzsolva, megmondva neki, hogy mindenki így tud nyugodtan aludni (még ha ››nem is ért semmit‹‹). A másik iskola szerint az ágyunk mellett legyen egy kis matrac, hadd aludjon ott tovább. A harmadik iskola pedig éppenséggel az együtt alvás híve, és az archaikus társadalmak alvási szokásaira hivatkozik. (Én az első iskolához tartozom.)”
Ez már kóros?
Mi van, ha a helyzet reménytelennek tűnik? Ha a szülő úgy érzi, képtelen megbirkózni az altatással kapcsolatos kihívásokkal? Ilyenkor jön képbe az orvos, mert ha egy gyerek sehogy sem tud elaludni, vagy nagyon rosszul alszik, azt nem lehet elbagatellizálni. Dr. Gál Éva gyermekorvos, alvásszakértőt arról kérdeztem, hol van az a pont, ahol külső segítség kell. „Nagyon egyszerűen összefoglalható, hogy mikor tekintjük a problémát alvázavarnak: amikor a szülő vagy a család mindennapi életét jelentősen megzavarja. Ilyenkor érdemes tanácsot kérni, mert fontos tudni, hogy nem kóros helyzet áll-e a háttérben. Lehet, hogy egy normális állapotról van szó, amelynek környezetváltozás, például óvoda- vagy iskolaváltás az oka, esetleg olyan családi problémák, amelyek nem olyan jelentősek, de pszichésen befolyásolhatják a gyereket.
Amikor a szülők tanácsot kérnek tőlem, azt szoktam mondani, hogy ha úgy érzik ők, mint szülők, hogy ez a család életét, nyugalmát, szokásrendszerét megzavarja, akkor érdemes szakemberhez fordulni.
Nincsen általános helyzet, mindig az adott gyerek és az adott helyzet határozza meg, mi lehet a megoldás.
Ha egy addig jól alvó gyerek hirtelen nem jól alszik, akkor annak mindig oka van. Ez ugyanúgy igaz arra is, hogy ha egy addig jól evő gyerek hirtelen nem eszik, vagy egy addig az iskolában jól teljesítő gyerekre hirtelen panasz van, akkor annak oka van. Ha ezt a szülők együttesen ki tudják bogozni, vagy tudják a kiváltó okot, akkor természetesen nincs szükség külső segítségre. Az esetek többségében valamilyen közösségi konfliktus okozza a problémát.
Amit én orvosi szemmel igazából alvászavarnak hívok, azok az elalvási zavarok, és az úgynevezett átalvási zavarok, amikor a gyerek nagyon gyakran felébred, az alvás alatti légzészavarok, amelyeknek számos fajtája van az életkortól függően, az alvajárás, az esetleges bepisilés, a sikoltozás, a rémálmok. Ez egy nagyon komplex dolog. Sokféle helyzet van, amelynél mindenképp érdemes szakértő tanácsát kérni.
Minden életkornak megvannak a sajátosságai. A csecsemőkorban az a nagy kérdés, hogy mikor fogja már átaludni az éjszakát, ami nagyon sok mindentől függ. Ebben a korban előfordulnak olyan légzésproblémák is, amelyeket a kellő diagnosztikai eszközökkel ki lehet mutatni és orvosolni lehet. Később jelentkezik az a probléma, hogy a gyerek nem akar egyedül elaludni, de ennek is leggyakrabban szoktatási hiba áll a hátterében, és egy jobb rendszer kialakításával ezek a problémák orvosolhatók. A kamaszoknál megint teljesen más alvási problémák jellemzők, ők ugye nagyon későn fekszenek le, de a világért sem akarnak felkelni.”
Szülőnek lenni nagyon fárasztó. Sokan abba a hibába esünk, hogy elvárásként tekintünk a hosszú, nyugodt, édesdeden átaludt éjszakára. De vajon mi mindig jól alszunk? Minket nem gyötörnek olyan gondolatok, amelyek nem hagynak aludni, és amelyek miatt ébren forgolódunk órákon keresztül? Dehogynem. És lehet, hogy számunkra érthetetlen, amikor a gyerekünk nem mer egyedül lenni a sötétben, mert szörny van az ágya alatt, de valószínűleg számára ugyanilyen abszurd, hogy mi a másnapi míting miatt virrasztunk álmatlanul. Szóval lazítsunk, hogy segíthessünk lazítani.
(Kiemelt kép: Unsplash)
