A harmadik fiam elég rendetlen gyerek. Rendszeresen úgy megy iskolába/táborba, hogy valamije nincs meg, és rendszeresen úgy is jön haza. Érkezett már úgy haza télvíz idején, hogy valahol ottfelejtette a kabátját, egy alkalommal meg még a cipőjét is. (Én sem értem, hogy ez miként volt lehetséges.) Nemrég egy röpke hónap leforgása alatt két mobiltelefont is […]

A harmadik fiam elég rendetlen gyerek. Rendszeresen úgy megy iskolába/táborba, hogy valamije nincs meg, és rendszeresen úgy is jön haza. Érkezett már úgy haza télvíz idején, hogy valahol ottfelejtette a kabátját, egy alkalommal meg még a cipőjét is. (Én sem értem, hogy ez miként volt lehetséges.) Nemrég egy röpke hónap leforgása alatt két mobiltelefont is elveszített, szerencsére nem drága okostelefonokat, csak olcsó butákat, viszont a feltöltőkártyákkal – és a telefonszámokkal – együtt.

Így most már másnál csörög a készülék bizonyos titokzatos hívások esetén. Történt egyszer ugyanis, hogy egy vasárnapi ebéd során megszólalt Sebi telefonja, amin mindenki csodálkozott, mert a családon kívül lényegében senki nem ismerte a számát. Ő fel is vette, belehallgatott, majd elsápadt, és komoly képpel a következőket mondta: – Jó napot kívánok, Krúdy Sebestyén vagyok. – Eddigre már mindenki nagyon kíváncsi volt, hogy ki lehet a vonal másik végén, de Sebi csak hallgatta, amit mondtak neki, és mereven nézett előre. – Ki az? – kérdeztük már sokadjára suttogva, amikor az egyik kezével eltakarva a telefon mikrofonját, szintén fojtott hangon végre kiszólt: – Orbán Viktor!

És a tizenegy éves fiam innentől kezdve rendkívül népszerű lett politikai körökben. Hívták őt tüntetni a kormány ellen, de a kormány mellett is, többször felszólították, hogy ne tűrjön tovább, vegyen fel kockás inget, menjen ide vagy oda, tiltakozzon ez vagy az ellen. Emlékszem, egy nagyáruházban vettük ezt a feltöltőkártyát és a hozzá tartozó telefonszámot, ami valahogyan bekerült egy rendszerbe, mert a tulajdonosáról (tévesen) elterjedt, hogy politikailag aktív. Legalábbis én így tudom elképzelni, mi történhetett.

Mióta Sebi elhagyta a telefont, a hívások is megszűntek, és a családunkba visszaköltözött a politikai béke. Persze nem csak a politika használ ilyen eszközöket. Egyik szeretett kolléganőmet például egy időben naponta zaklatta egy robot azzal, hogy fülön csípte-e már a szerencséjét. Pedig ő azt szerette volna fülön csípni, aki ezt rászabadította… Igazán csodálatra méltónak tartom, hogy sem a feleségem, sem én eddig semmilyen robothívás célzottjaivá nem váltunk.

A napokban viszont elmentünk kirándulni az egész családdal. Fölmentünk a Balaton-felvidéken a Csobánc hegyre a várromhoz. Éppen a panorámában gyönyörködtünk, amikor megcsörrent a telefonom. Belehallgattam, majd letettem. – Ki volt az? – kérdezte pont Sebi.

– Nagy Ádám.
– Milyen Nagy Ádám?
– A válogatott focista, a Fradi játékosa.
– És miért hívott?
– Nem tudom, felvételről ment, letettem.
– Papa, te komolyan leraktad Nagy Ádámot?

Nos, már én is megbántam. Fúrja az oldalamat a kíváncsiság, vajon mit akarhatott. Sajnos azóta nem hív. Pedig megvan neki a számom…

Krúdy Tamás