Az e heti Nők Lapja Téma-cikk kapcsán beszélgettünk Végh Róberttel, a SOTE addiktológiai konzulens szakágának hallgatójával, aki jelenleg is drogprevenciós önkéntesként és szociális gondozóként dolgozik alkohol- és drogfüggő múlttal a háta mögött.

– Hogyan kerültél kapcsolatba először a kábítószerrel?
– Tizennégy éves voltam, amikor a barátaimmal karácsonykor koccintottunk a boldog ünnepekre, és ehhez körbeadtunk egy füves cigit. Az volt nekem az első, de nem volt nagy ügy. Egyrészt addigra már kipróbáltam kíváncsiságból ezt-azt, például öngyújtógázt, amiről – a sors fura fintora – pont egy drogellenes felvilágosító napon hallottam. Másrészt ma már tudom, hogy addigra a függőség már kialakulóban volt nálam. De azt hozzá kell tennem, nagyon örülök, hogy nem most vagyok tinédzser, mert ma szinte nehezebb és drágább hozzájutni egy üveg borhoz, mint egy adag szintetikus biofűhöz vagy más dizájnerdroghoz, amikről az orvosoknak még csak elképzelései vannak, hogy milyen károkat okozhatnak az emberi szervezetben. Vidéken, Ercsin nőttem fel családias, óvó közegben, a város egy olyan szegletében, amit a cukorgyár húsz éve történt bezárása óta sajnos mindenki elfelejtett. A környékünkön éppen ezért sokan nem vetették meg az italt, ami nagyon fiatal koromra szintén a mindennapjaim megszokott részévé vált. Ezen kívül, mivel a látássérültségem miatt egészen apró koromtól többször kellett bentlakásos, szegregált intézményben tanulnom, távol a szeretteimtől, nem én voltam a legmagabiztosabb srác a grundon. Ugyanakkor odavoltam a csibészesen zűrös, alvilági stílusért, amibe simán belefért, hogy a barátaimmal időnként elszívunk egy-két jointot. Bár nálam leginkább az alkohol volt az igazi probléma.