Az, hogy a családi titkok és traumák öröklődnek és, hogy szüleink, nagyszüleink viselkedési mintázatainak, sőt, akár emlékeinek lenyomata rejtélyesnek tűnő, mégis folyton ismétlődő módon köszön vissza életünk során, elsősorban a Holokauszt-túlélők transzgenerációs traumájának kutatása miatt került előtérbe. A túlélők családjai ugyanis egymáshoz nagyon hasonló mintázatokat mutattak, ami megnyilvánulhat a konfliktusok elfedésében, az elhallgatásban, az önpusztításban, a meg nem értettség érzésében, a kapcsolódási problémákban, az egyedül a világ ellen-típusú harcokban, a kontrollvesztésben, valamint a megragadhatatlan, mégis mindenhová beszivárgó, átokként megélt terhekben. Lehet azonban remény az egészséges életre abban az esetben, ha kiderül az igazság.
Egy ilyen folyamatot mutat be nagyon érzékletesen, szépen és rettentő nyomasztóan az Ez minden, amit tudok (I know this much is true) című HBO GO minisorozat Mark Ruffalo dupla főszereplésével, hiszen a főként Marvel-sorozatok Hulkjaként ismert színész itt egy ikerpárt – Dominik és Thomas Birdsey – alakít. Ha a történet nem is keltette fel a figyelmet, már csak ezért a kettős játékért érdemes a sorozatot végignézni, a színész ugyanis sziporkázik ezekben a szerepekben. Főként a paranoid-skrizofrén testvérével, Thomasszal ellentétben papíron egészséges, életútjában és döntéseiben azonban meglehetősen terhelt Dominik bőrében.
Nem csupán háború vagy népirtás miatt hordozhatnak a leszármazottak elviselhetetlen terheket, valószínűleg nem kellene sokáig kutakodnunk a környezetünkben, hogy a Birdsey-ikrekéhez hasonló családi drámákra bukkanjunk. Rejtélyes nagyapákról, akikről csak a rajongás nyelvén lehet beszélni, ám ki tudja, milyen emberek voltak valójában. Beteg testvérekről, akik miatt az egészséges gyereken nagyobb teher és, ami végül őket is megbetegíti. Elvesztett gyerekekről és a halálukhoz kapcsolódó feldolgozhatatlan gyászról.
Ezek a tényezők keverednek ebben a sorozatban a főszereplő Dominik életútjában, döntéseiben és karakterében, ezek horgonyozzák le az életét – ahogyan az egyik jelenetben Thomas terapeutájának megfogalmazza egy beszélgetésben és, aki ezalatt észrevétlenül az ő terapeutájává is válik. A horgony érzése szerint Thomas, aminek a végén lévő kötélen lebeg ő, Dominik, és neki ez az állapot éppen csak annyit enged, hogy ne fulladjon meg.
A lassú, nyomasztó képi világ is kicsit ezt a fuldokló lebegést tükrözi sokszor, a rendezés pedig szépen vezet át egyik potenciális tragédiából a másikba, hogy lélegzet-visszafojtva kelljen lesnünk, milyen végzetes spirálba keveredik (vagy hajszolja magát) ez a derék, jóravaló ember, aki a cselekmények drámai láncolatából addig nem is tud kitörni, amíg meg nem tudja az igazságot az egekig magasztalt nagyapjáról és vér szerinti apja kilétéről. Ennyi ismeretlen tényező és családi teher mellett pedig szépen lassan az is kiderül, hogy Thomas nem csak megköti, de meg is tartja Dominikot, hiszen ez az egyetlen családi kötelék, ez az egyetlen szerep, amihez viszonyulhat, ami megrajzolja a körvonalait és, ami önmeghatározása alapját jelenti. Ő a dilis Thomas megbízható bátyja, akinek ez legalább akkora teher, mint amilyen fontos iránytű a saját életében. Így lesz – nem csak a színészi egyezés miatt – sokszor valóban egy a két karakter, de legalábbis a másik tükörképe. Ezért van Dominik is elveszve minden más emberi kapcsolatban, ezért képtelen feldolgozni a gyászt, mindaddig, amíg ki nem derülnek a titkok és ameddig ő is el tudja engedni a pszichiátriai kezelésre szoruló testvérét.
A sorozat tele van sokkoló jelenetekkel – nem árulok zsákbamacskát, eleve azzal indul, hogy a könyvtárban Thomas prófétai szózat közepette levágja az egyik kezét – és kíméletlenül mutatja be a mentális betegségekkel élők és hozzátartozóik nehézségeit, és azt, hogy a családi titkok árnyéka messzire vetül. Mégis szerethetőek a karakterek, zseniálisak a női mellékszereplők, főként Rosie O’Donnell a szociális munkás Lisa Sheffer és Kathryn Hahn a volt feleség, Dessa Constantine szerepében.
Gregg Fienberg, Derek Cianfrance, Lynette Howell, Mark Ruffalo és Ben Browning 2020. január 15. (Fotó: Jeff Kravitz/Getty Images for WarnerMedia)
Ezeken a kapcsolatokon keresztül nagyon emberi és nagyon ismerős drámákat láthatunk még akkor is, ha önszántunkból szívesebben látnánk eggyel kevesebbet belőlük. Ám miközben nézzük, halványan azért megjelenik a remény is, hogy még a legmélyebbre rántó örvényből is felszínre lehet kerülni, ha megtudjuk végre, mi is lapul a mélyben és így akár megtartó is lehet az addig fullasztó lebegés.
(Kiemelt kép: IMDb)
Ha tetszett a cikk, regisztrálj, hogy hozzáférj az előfizetői tartalmainkhoz is!
