„A pokolban külön hely van azoknak a nőknek, akik nem segítik a többi nőt.” Ezt Madeleine Albright, az Amerikai Egyesült Államok első női külügyminisztere mondta. Ha a pokoltól nem félünk, akkor higgyünk a tudománynak: azok a nők, akik összefognak, eredményesebbek, sikeresebbek és boldogabbak.
Mielőtt írni kezdtem a cikket, „nők egymás között” jeligével kicsit kérdezősködtem az ismerőseim körében, és csak úgy ömlöttek a történetek. A legfurcsább, hogy mintha ebben a témában nem lenne arany középút, szélsőségekből viszont annál több. Voltak, akik csupa szívet melengető emléket idéztek fel kollégiumi összefogásról, ismeretlen nők egyszerű, mégis megható gesztusairól, anyatársak támogató tetteiről. Mások évtizedekkel ezelőtti munkahelyi hátba szúrásokról, aljas szándékból terjesztett hamis pletykákról és sógornők közötti rivalizálásról meséltek. A „sisterhood” jelenség, vagyis a testvériség érzése, a női szolidaritás a 21. században előtérbe került, de úgy tűnik, sok dolgot kell tudatosítanunk magunkban, hogy a lányainknak jó példát mutathassunk.
Verseny életre-halálra
Egy edző mesélte egyszer, hogy nő létére azért vállal kizárólag fiúcsapatokat, mert a lányok tizennégy-tizenöt éves korukban egyszerűen megőrülnek. Addig állandóan ölelgetik egymást, a másik haját fonogatják, pizsamapartikra járnak, majd ahogy beüt a serdülőkor, hirtelen vége a barátságnak, mindenen megsértődnek, folyamatosan piszkálódnak.
– A fiúknál kicsi korban elfogadottabb a versengés és az agresszió, sőt ezek egészséges megnyilvánulását még jutalmazzák is a szülők, nevelők – véli Vadász Eszter pszichológus. – Ám a jó kislány kategóriába ritkán fér bele, ha valaki erőszakosnak tűnik. Lányoknál gyakran maga a versengés is le van tiltva, mert nem helyénvaló magatartásnak ítéli a környezet. Egy fiú kamaszkoráig rengetegszer kerül olyan helyzetbe, amikor kiélheti a dühét, agresszióját, tud örülni annak, hogy sikeres, hogy első lett valamiben, és nem is érez feltétlenül sajnálatot a második helyezett iránt. Sokat fejlődik benne az egészséges versenyszellem, mire tizenéves lesz. A lányok körében nem annyira fontos elsőnek lenni, kevésbé is jutalmazzák; az egészséges verseny, a düh megélése sokszor akadályoztatva van, így az agresszió gyakran rejtett csatornákon tör felszínre. Amikor eljön a pubertás, és valóban adódik egy versenyhelyzet, akkor a lányok ezt éretlenebb módon tudják csak kezelni. Ebben a korban már nem a felnőttekkel kedves, jól viselkedő, jól tanuló lányoknak terem babér, hanem annak, aki „jó csaj”, aki szebb, aki elvileg jobban tetszik a fiúknak. Ráadásul serdülőkorban a fiatalok a testükkel, a külsejükkel kapcsolatban sokkal érzékenyebbé válnak, és folyamatosan túlzottan szép, ideálisra retusált testekkel találkoznak a médiában. Ezzel egy időben jelennek meg azok az elvárások is, amelyek befolyásolják a társadalomban betöltött szerepüket, boldogulásukat. Már számít, mennyire tanulnak jól, hogyan teljesítenek a versenyeken, megmérettetéseken. Az addig klasszikusan férfi- vagy fiúmintaként értékelt dolgok fontossá válhatnak a lányoknak is. Ám hiába van bennük késztetés a versenyre, ha egy lány első lesz valamiben, akkor megjelenhet benne a bűntudat, hogy szegény második veszített. Mi, nők empatikusabbak vagyunk a vesztesekkel, és ez megnehezíti a győzelem, a versengés megélését. Aki gyerekkorában vagy fiatal felnőttként nem munkálkodik azon, hogy egészségesen tudjon örülni a maga vagy a másik sikerének, azzal megeshet, hogy a női rivalizálás során erősebbé válnak nála a destruktív versenyzés jellemzői: a megalázás, megszégyenítés, kibeszélés.
