10 évvel az első (Louise Brown) után 1988. augusztus 24-én felsírt az első magyar lombikbébi, Zsuzsanna. A magyar sajtó akkor el volt ragadtatva a tudomány nagyszerűségétől, de nem sokkal később komoly etikai problémákba ütközött a program. Az eljárás még ma is igen költséges, ennek ellenére évente hazánkban 7000 és 8000 közti beültetést végeznek, amelyből 2000 lombikbaba születik – ennél természetesen jóval többre lenne az igény, de főleg anyagi okok miatt sokaknak nem adatik meg ez az utolsó mentsvár. Ma már nem lepődünk meg, ha lombikbébiről hallunk, 1991-ben azonban még nagyon más volt a helyzet. Szász Anna cikke több mint érdekes látlelet az 1991-es magyar viszonyokról, amikor is majdnem véget ért a program.

Szász Anna: Kell-e nekünk lombikbébi?, Nők Lapja, 1991/28. 

Dr. Blasszauer Béla, neves orvosi etikus, a Pécsi Orvostudományi Egyetem Társadalomtudományi Intézet tudományos főmunkatársa:
– Ez egy rendkívül költséges program, nyugati számítások szerint egy beavatkozás, függetlenül attól, hogy sikeres-e vagy sem, 4–5 ezer dollár. Csak a gyógyszeres kezelés az első ciklusban 15–20 ezer forint. Magyarországon sok helyütt egyszer használatos injekciós tűre sincs pénz. Erre a programra van? Kíváncsi vagyok, ha megkérdeznék az embereket, hogy az egészségügy nagyon is korlátozott forrásaiból ki és hogyan részesüljön, vajon milyen sorrend alakulna ki? Gondoljunk csak arra, hogy a szív és érrendszeri betegségek vezetnek a halálokok közt – ugyanakkor több százan várnak szívműtétre. Vagy: évente négyszáz vesebeteg hal meg, mert kevés a művese. Egyáltalán, hogy jön ahhoz valaki, hogy ő határozza meg, mire költsék az egészségügy szűkösen mért forintjait? Tudományos harc a boldog anyaságért. Így hirdetik, noha ez nem más, mint önreklámozás. De nézzük meg egy másik szemszögből. Az IVF-program az egész világon még csak kísérleti stádiumban van. Az eredményesség külföldön is mindössze 20 százalék. Itthon nem közöltek semmit sem a tényleges eredményességről, sem a beavatkozás kockázatáról. Végül is az a véleményem, hogy jobban szolgálná a közjót az örökbefogadás, mint a mesterséges megtermékenyítés vagy bármiféle más manipuláció.

H. Istvánné, a Róbert Károly körúti kórház kezeltje, hetedik hónapos terhes:
– Én azért vállalkoztam erre a beszélgetésre, mert szeretném a programot megvédeni. Sok cikket olvastam a lombikbébiügyről, rossz hangulatú cikkeket. Pedig erre a programra igenis szükség van. Ezt azok az emberek, akik íróasztal mellett döntenek, nem érzik át, és nem is akarják átérezni. Ide az a házaspár jön, amelyik már mindent megpróbált, amelyiknek tényleg nincs más lehetősége, mint ez a módszer.
Nálam az első kísérlet nem sikerült. De nem ment el tőle a kedvem. Hogy féltem-e a beavatkozástól? Nem. Fölkészültem rá, kaptam egy tájékoztatót, mindent el is magyaráztak. Az akarás mindenképpen erősebb volt, mint a félelem, és megbíztunk ebben a teamben. Nagyon élvezem a terhességet, és nagyon várom a szülést. De nemcsak én, itt mindenki. Higgye el, ezek az emberek mindent megtesznek értünk.

Két történet

Ha lombikbébiügyben tisztán akarunk látni, akkor külön kell választanunk a Róbert Károly körúti kórház II. számú szülészetén és a pécsi Szülészeti Klinikán történteket.

A Róbert Károly körúti kórház körül éveken keresztült dúlt a sajtóháború. Ennek részletes ismertetésére nem vállalkozom, mert ebben a lap, illetve jómagam, nem vettem részt. Még kevésbé vállalkozom a döntőbírói szerepre. Csak annyit jegyeznék meg: a támadások célpontja nem a lombikbébiprogram volt, hanem a kórház II. számú szülészetén uralkodó állapotok: kétes eredménnyel végzett kísérleti műtétek, gondatlanságból származó balesetek. És bár az osztályvezető főorvos oldalán felvonult a védelem is – rádióriportban, majd riportkönyvben –, a tényeket nem tudta hitelt érdemlően megcáfolni.

A tavaly nyári eset már nem volt védhető, és nem volt elhallgatható. A Képes 7-ben megjelent Nyílt levél a miniszterhez című írás tárta föl, hogy méhen belül meghalt egy életképes lombik-ikerpár, és a késleltetett szülés következményeként súlyos, maradandó károsodást szenvedett az anya. Ez az eset indította beavatkozásra a népjóléti minisztert. A kórház élére miniszteri biztost állított, szakmai vizsgálatot kezdeményezett az osztályvezető főorvos ellen. A szakmai vizsgálat elmarasztaló volt. Részint azért, mert az osztály nem volt illetékes, és nem is volt felkészülve arra, hogy ellássa az ikreket váró anyát – az ikerterhesség veszélyeztetett állapotnak számít, ellátásukra szolgálnak az intenzív perinatiális központok –, részint azért – hangsúlyozza prof. dr. Gáti István, a legfőbb szakmai fórum, az Országos Szülészeti és Nőgyógyászati Intézet igazgatója –, mert abban, hogy ,,egy toxémiás ikerterhesség elhalása bekövetkezett, közrejátszottak elmarasztalható észlelési hibák.”
A kórház vezetősége levonta a személyi konzekvenciákat. Az osztályvezető főorvost tavaly nyáron állásából felfüggesztették. Ez év májusában, nem jogerős fegyelmi határozattal, elbocsátották.
A programot még a miniszteri biztos állította le, ideiglenesen. Ma is áll. A kórházban azt a magyarázatot kaptam, hogy először is, jelenleg nem áll rendelkezésükre a pete beágyazásához szükséges táptalaj, másodszor a lombikbébiprogram vezetője hosszabb időn át külföldön tartózkodik. Mindez igaz. Mégis, a program várólistáján lévő türelmetlen asszonyokban él a gyanú, a program valójában már csak nekik fontos.

Állampolgári bejelentéstől az etikai bizottság döntéséig

A pécsi lombikbébiügy klasszikus példája annak, hogy egy és ugyanazon jelenség milyen sokféleképpen ítélhető meg.
A pécsi ügyet a klinika néhány, és mindeddig anonim munkatársának bejelentése robbantotta ki. Illetve az a beadvány, amelyet ennek alapján szerkesztett Belénessy Csaba, a Magyar Rádió pécsi tudósítója, valamint dr. Berky Tamás pécsi ügyvéd. A tavaly novemberben kelt és POTE akkor hivatalban lévő rektorának címzett beadvány kellő óvatossággal hívta fel a figyelmet a pécsi Szülészeti Klinikán folyó lombikbébiprogrammal kapcsolatos visszásságokra.
– Mi nem állítottuk azt, hogy ez és ez így és így van – mondja Belénessy Csaba –, mi azt állítottuk, hogy ellenőrizhető adatok vannak a birtokunkban.
A következő lépés a szakmai vizsgálat. A népjóléti miniszter felkérésére Gáti professzor az OSZNI igazgatója háromtagú vizsgálóbizottságot jelölt ki. (Elnöke: dr. Zoltán Imre, nyugalmazott egyetemi tanár, tagjai: dr. Gimes Rezső egyetemi docens és dr. Konczwald László főorvos.) A vizsgálati jegyzőkönyvbe módom volt betekinteni. A bizottság tagjai pontról pontra válaszoltak a beadványban megfogalmazott vádakra. Elismerték, hogy történt néhány hiba – ezt egyébként dr. Csaba Imre, a klinika igazgatóprofesszora is elismerte –, a vádakat azonban túlzottaknak minősítették, az elkövetett hibákat az eredményességre törekvés és a szabályozás hiányának a számlájára írták. Mindent összevéve, úgy ítélték meg, hogy a klinika a nemzetközi színvonalú munkáért és a nemzetközi színvonalú eredményekért elismerést érdemel.
Alig néhány héttel később az Egészségügyi Tudományos Tanács Tudományos és Kutatásetikai Bizottsága az elkövetett hibák miatt 14:0 szavazati aránnyal elmarasztalta a klinikát. Ezzel az elmarasztalással az ETT elnöksége is egyetértett, és javasolta a program felfüggesztését, ,,mindaddig, amíg e tevékenység jogi, etikai és tárgyi feltételei nem adottak”.
Miről van szó tulajdonképpen? Miért az elismerés és miért az elmarasztalás? A válasz egyáltalán nem egyszerű. Nemcsak azért, mert személyeket érint – dr. Surján László népjóléti miniszter ugyanis a rektorhoz írott levelében a program felfüggesztését és a személyes felelősségre vonás kérdését is felvetette. Föltehetően ennek hatására mondott le és kérte nyugdíjazását dr. Csaba Imre. De érinti a programban részt vevőket, és érinti azokat, akik a jövőben kívánnak a programban részt venni. De legfőként azért nem egyszerű a válasz, mert egy meghatározott tevékenység különböző oldalait kell egymástól elválasztani.

Cél és eszköz

1988-ban Lombikbébi és társai címmel megjelent egy fontos, de különösebb figyelemre nem méltatott könyv. A szerzők: Bodnár Béla és Bodnár Zoltán, egyikőjük orvos, másikuk jogász, összefoglalást adnak azokról a vitákról, amelyeket, a nyugati országokban folytattak, az IVF-programmal kapcsolatban.
Az IVF-program nem egyszerű gyógyeljárás.

A program rendkívüli hatalom az orvos kezében. A női és férfi ivarsejtek egy harmadik életnek a kezdetei. Az ivarsejtekkel manipulálni lehet. Ezért van szükség átlátható, világos és mindenki számára elérhető jogi, etikai és egészségügyi szabályokra. Ezek a szabályok a viták, sőt a peres eljárások révén fogalmazódtak és fogalmazódnak meg azokban az országokban, ahol a nyilvános vitáknak megvannak a hagyományai. Magyarországon a lombikbébiprogrammal kapcsolatban mindeddig nem volt vita. A program mintegy a semmiből, minden előzetes tájékoztatás és ismeret nélkül, orvosi bravúrként jelent meg a hazai égbolton, és talán ez is a bukások oka. Tudniillik, hogy túlságosan egy-egy orvos személyes ambíciójához és erőfeszítéseihez kötődik.
És ha most megpróbálok válaszolni az imént föltett kérdésre: az elismerés az erőfeszítéseknek szól. A pécsi klinika egyik tanársegéde, aki nem tartozott a lombik-csapatba, ritka tárgyilagosságot tanúsít:
– A team javára szól, hogy a szükséges eszközöket majdhogynem a lehetetlenből teremtették meg. Barkácsolásból. Nyugaton rendkívül jó feltételek közt működnek, és rendkívül jó eszközökkel rendelkeznek az IVF-stábok. Itthon a kezdeti támogatás hiánya miatt hihetetlen energiával kellett a feltételeket megteremteni. Ehhez kellett a Csaba professzor vehemenciája. A pozitívumokról azonban ma sokan elfeledkeznek.
De a pozitívumok sem feledtethetik és nem indokolhatják az etikai szabályok megszegését. Ez pedig megtörtént. Egyetlen orvosnak sincs joga arra, hogy a férjtől vagy a feleségtől nyert ivarsejtek fölött, annak tudta és beleegyezése nélkül önhatalmúlag rendelkezzék. A petesejtdonációt – tudniillik, hogy az egyik asszonytól nyert petesejtet a másik asszony férjének spermájával megtermékenyítve a kapó asszonyba ültették vissza – dr. Csaba Imre elismerte. Két ízben történt, egyikből sem származott terhesség. Mindazonáltal az ETT állásfoglalása szerint, tekintve, hogy a petesejt-adományozás Magyarországon nem szabályozott, ez ,,jogilag egyrészt teljesen elfogadhatatlan, másrészt etikailag súlyosan kifogásolható”.
Legalább ilyen súlyosan esik a latba a friss, idegen sperma felhasználása. A mesterséges ondóbevitel mintájára az IVF-programban általában a feleség petesejtjét a férj frissen nyert spermájával termékenyítik meg. Férj és feleségről lévén szó, természetesen nem szükséges semmiféle előzetes vizsgálat. Idegen hímivarsejtet viszont csak akkor lehet felhasználni, ha az spermabankból származik. Erre vonatkozóan egyébként is érvényes rendelet van. A spermadonort fizikai, genetikai és AIDS-vizsgálatnak vetik alá, az ondósejteket pedig felhasználásuk előtt az AIDS-fertőzés hosszú lappangási idejére való tekintettel fél évig mélyhűtve tárolják.
Csaba professzor az újságokban tett nyilatkozataiban és személyes beszélgetésünkön a friss-spermadonációt cáfolja. Ha történt is ilyesmi, nem az ő tudtával és még kevésbé az ő egyenes utasítására. Az ellenkezőjét nem áll módomban bizonyítani. Csak ismételni tudom, amit egy kollégája mondott: jó célt kívánt szolgálni, rossz eszközökkel.

A programra pedig szükség van

Mert azért ez egy szomorú történet. Kettétört néhány tehetséges, jobb sorsra érdemes ember karrierje. Elsősorban a teamet vezető adjunktusé. Leállt a program, és nem lehet tudni, ki fogja elölről kezdeni és mikor. Szomorú történet, mert nem is a lombikbébiprogramról szól, hanem a feudális szerkezetű, külső és belső kontroll nélkül működő, szegény magyar egészségügyről, és az ő pácienseiről. A programban részt vevő asszonyok most nem azt érzik, hogy az ő érdekeiket és személyes jogaikat védik. Ellenkezőleg. Úgy érzik, hogy megfosztották őket a reményeiktől. 
Azt gondoltam, hogy van valami sejtésem arról, milyen erős lehet egy asszonyban a gyerek iránti vágy. Csóka Gábornét hallgatva, be kellett ismernem, tévedtem.
Cs. G.-né szült három fiút. Kettő közülük császárral született, de amúgy mindhárom terhességnél volt valami komplikáció. A harmadik gyerek születésekor a szülész ésszerűen és jóindulatúan javasolta, hogy el kellene kötni a petevezetéket.
– Én beleegyeztem. De már aznap megbántam. Kijöttem a kórházból, és az összes barátnőmet végigkérdeztem, ismer-e olyan nőgyógyászt, aki elvégezne egy rekonstrukciós műtétet. Hát ilyen nem volt. 1988-ban, három évvel a legkisebbik fiam születése után kerültem a Róbertba. 1989 márciusában volt az első beültetés, mit tesz Isten, 36 éves koromban elkaptam a kanyarót, lázas állapotban levált a két petesejt. A következő beültetés áprilisban volt, megtapadt, és 1990. január 4-én megszületett Dorottya Kinga, az én lombikgyermekem. Kislány a három fiú mellé. Most 38 éves vagyok, de 40 éves korom előtt szeretnék még egy gyereket. Ennek a programnak már csak ezért is mennie kell.

Szász Anna

Nők Lapja 1991/28 (Forrás: Nők Lapja Archívum)

(Kiemelt kép: Louise Joy Brown, a világ első lombikbébije, 1979. szeptember 9. Fotó: Reg Innell/Toronto Star via Getty Images)