A korábbi generációk tagjai is úgy érezték, hogy ami történik, csak velük fordulhat elő. De nincs új a nap alatt. A kapcsolatok ugyanúgy és ugyanolyan okok miatt siklottak ki ötven éve, mint ahogy most, és ugyanúgy fölbukkant – ha épp fölbukkant – akkoriban is egy-egy halvány reménysugár, hogy talán mégis vannak kivételek. Ha elolvassuk Kertész Magda 1968-as riportját a békéltető tárgyalások természetéről, rájövünk, hogy az idő ugyan mindent elmos – de az emberi kapcsolatok természetén nem változtat. Megcsalás, családon belüli erőszak, kiégettség – vajon nem ugyanezek az okok jellemzik ma is a válásokat? A riport nem tér ki arra, vajon a békéltetők során mennyire próbálta a bíróság a felek felelősségét firtatni. A mai gyakorlatból tudjuk, hogy a békés válás, a közvetítés vagy a mediáció a bírósági igazságszolgáltatás alternatívája, de azt is tudjuk, hogy párkapcsolaton belüli erőszak esetén mennyire hátrányos ez a jogintézmény a bántalmazott nőknek, gyerekeknek. Ez nyilván 1968-ban is így volt, de akkor a női jogok érvényesítése még nem tartott azon a szinten, hogy erről akár beszélni lehetett volna. De legalább válni lehetett: a szabad párválasztás joga ugyanis új fejlemény. A történelem során ez a ma már természetes jogintézmény nem volt elérhető a nőknek. Érdekes adalék, hogy 1978 volt az a fordulópont, amikor a válások lekörözték a házasságkötések számát. 
„Bontóperben a bíróság az első tárgyalá­son megkísérli a személyesen megjelent fe­lek kibékítését. Ebből a célból a feleket részletesen meghallgatja. A kibékítési kísér­leteket a bontóper bármely szakában megkísérelheti.” (Idézet a Polgári Perrendtartás 285. § második bekezdéséből.)

Kertész Magda: Van-e értelme a békítőtárgyalásnak?, Nők Lapja, 1968/51. 

Melyik házasságnak nincsenek válságos korszakai? Melyik házasságban nem fordult még elő, hogy egyik vagy másik fél ne vágta volna oda – ki-ki alkata, természete szerinti hangszerelésben és szöveggel: Ebből elég volt! Váljunk el… Vagy ha hangosan nem is mondta ki, magában szövögette, variálta a lehetőséget: – Hogyan is alakulna, ha…
De gondoljuk csak el, mi minden kell ahhoz, mennyi veszekedés, mennyi vitriollal fűszerezett szó, amíg az agysejtekben mérgeződő gndolat – tetté érik! Megsemmisül egy közösen épített világ, szét kell szakítani a szálakat, s elosztani könyvállványokat, amelyeket darabonként vásároltunk, együtt.
És legfőképp: lemondani a gyerekekről, vagy szétosztani őket, mint a könyvállványokat…
Ellágyulásokon, habozásokon, megtorpanásokon át vezet az út, míg aztán a szív lassan annyira megkeményszik, megtelik gyűlölettel vagy közönnyel, hogy megérik a szándék… A végleges.
Van-e értelme ilyenkor a békítésnek, vagy csak tartalmatlan formalitás az egész?

Hasonlat a gyógyíthatatlan betegségről

A válóperes bíró hosszú évek – tán tizenöt esztendő óta bont. Nem cinikus, nem ironikus, nem mosolyog rezignáltan, pillantása sem olyan, mint aki túl sokat látott már az emberi érzések visszájából. (Pedig a séma szerint általában így illik ábrázolni a bontóbírót.) Minden ügyét olyan friss izgalommal kezdi tanulmányozni, mintha gyakorlata első esete lenne. Kissé restelkedve írom le – hiszen közhelynek számít – szereti az embereket.
– De őszintén, bíró úr, látja valami értelmét a ,,kettesnek”, a békítésnek?
Visszakérdez: – Látja értelmét a rák gyógyításának?
– Node… a hasonlat…
– Frivolnak találja? Pedig ül! Persze, átvitt értelemben. Az orvosnak kötelessége a gyógyítás. Kötelessége tehetségével, minden képességével küzdeni a kór ellen. Még reménytelennek tartott esetekben is. Hiszen mindig van egy lehetőség, a reménynek egy szikrája… És az orvosnak hinnie kell benne.
— Az elénk kerülő kapcsolatok eltorzult vagy elkorcsosodott emberi kötések. De mindig bíznunk kell abban, hogy talán maradt bennük valami ép, élő rész, ami talán olyan erős, hogy megmenti az egészet. Nekem, a bírónak hinni kell ebben! Nem is a két ember, de a gyermekek miatt. Meg kell mondanom, nemegyszer vágott már vissza nekem a békítőtárgyaláson egyik vagy másik fél: – Ugyan, bíró úr, a gyerekek miatt béküljünk ki? Hát jobb nekik, ha állandó feszültségben, békétlen, s boldogtalan környezetben nőnek fel?
Nem! Nem jobb. És ha az ilyenek netán ki is engesztelődnek az ünnepélyes légkör, a súlyos gondolatokat felvető bíró szavainak hatására, néhány hónap múlva kezdődik az egész és – újra csak visszatérnek ide… De vannak pillanatok és ebben hiszek, amikor egy ember ki tud lépni önmagából, hogy úgymondjam, üstökön képes ragadni önmagát és esetleg az egész kapcsolat alapvetően megváltozik. Nevezhetjük katarzisnak, megrendülésnek vagy egyszerűen csak a józan ész felülkerekedésének…

Néma tanúként részt vettem jó néhány tárgyaláson. A legtöbb eset sivár ábrát mutatott. Elreménytelenedett esetek kórképe került a bíróság elé: X és X-né már két éve elváltak ágytól-asztaltól. X beleszeretett egy fiatal nőbe. Együtt is laknak már a közös lakásban. A két nő marja, cibálja, tépi egymást.
Z-né egyik munkatársával folytat szoros kapcsolatot évek óta. Együtt nyaralnak, együtt töltik minden szabad idejüket. Z viszont majdnem olyan forgalmat bonyolít le könnyű ügyekben, mint a 12-es busz, csúcsforgalom idején.
B veri a feleségét. Több orvosi látlelet tanúskodik keze erejéről – és iszik. Az asszony már hosszú esztendők óta szeretne szabadulni e gyűlöletes kapcsolatból. Most végre úgy alakultak a körülményei, hogy külön otthont teremthetett magának és a gyerekeknek.
De találkoztam másféle üggyel is. Nem sokkal. Mindössze kettővel.

A parola

A férfi nagydarab, jámbor, lassú mozgású. Az asszony alacsony, törékeny, élénk, különben három gyerek anyja. Ahogy elnézem őket, papírforma szerint az asszony sokat macerálhatja ezt a hatalmas, derék hústömeget.
Hát nem, a papírforma csal. Az asszony kifakad a kérdezősködésre: – Nem bírom már tovább az iszákosságát! Különben jó ember – tessék csak ránézni – ilyenkor kenyérre lehetne kenni. De ha iszik – ördög száll belé. Nem lehet bírni vele. Tör, zúz, nincs egy ép bútor már a lakásban. Nem is annyira magam, hanem a gyerekek miatt… Mit látnak azok a szerencsétlenek maguk körül?
– Különben nincs rá panasza?
– Nincs… rendesen dolgozik, a munkahelyén megbecsülik, igaz, ott nem is iszik, csak otthon, hétvégén. De akkor aztán szörnyű!