Mondhatni, színháztörténeti eseménynek számított, amikor 1993-ban a Mindhalálig Beatles utolsó előadását játszották a Thália, vagy akkor már Arizona Színházban. Úgy elözönlötték a környéket az emberek, akik az utcáról kivetítőn akarták követni a legendás darabot, hogy muszáj volt lezárni a forgalom elől a főváros egyik forgalmas helyszínét, a Nagymező utcát. Erről is beszélgettünk az egyik egykori szereplővel, Mikó Istvánnal.
– Hát az tényleg fantasztikus volt! Feledhetetlen valamennyiünk számára. A szó szoros értelmében nem akartak leengedni minket a színpadról. Extázisba jöttek az utcán a hallgatók, a közönség és mi, előadók is. Amikor bemutattuk a darabot, tizennyolc Beatles-szám szerepelt benne, itt több mint a dupláját játszottunk el önkívületben. Senkit nem zavart, hogy a világ legszuperebb zenészei után mi, félig amatőrök szólaltattuk meg – mit mondjak, nem egészen azon a nívón. A hatás ugyanolyan mámorító lett, pedig két évtized már akkor is eltelt a dalok születése óta. Sőt még most, három újabb évtized után is kapunk felkérést koncertekre, és nem győzzük magyarázni, hogy a miénk soha nem számított regnáló zenekarnak, csak egy alkalmi színpadi társulatnak. Hogy színészként eljátszottuk azt a szerepet, hogy zenészek vagyunk.
– Szerinted mi lehetett ennek a varázsnak a magyarázata a nyolcvanas évek végén?
– Én több mindennel is magyarázom, és ezek mind egymást erősítették. Egyrészt a levegőben volt a nagy történelmi változások szele, a nagy lehetőségek hite. Soha nem volt talán annyira aktuális a szabadság kérdése, mint amit a Beatles-jelenség sugallt, akár a zenéjükkel, akár a szövegeikkel, akár az öltözködésükkel, a viselkedésükkel, önmaguk vállalásával.
– Bocsánat, de te mennyit értettél azokból a szövegekből?
– Mit kellett érteni abból, hogy „obladi-oblada”? Sokan egy mukkot sem beszéltünk angolul, de a szövegeket hangzásuk alapján megértettük. A játékosságukkal, pajkosságukkal éreztették, hogy valami egészen másról dalolnak, mint amit addig hallottunk. Minden átjött abból, amit csináltak, mert annyira szívből jött. Másrészt a mi generációnk kicsit lassabban érő nemzedéknek számított, a maga korában el is voltunk zárva ettől a zenétől, tehát némi késéssel érintett meg bennünket, de akkor annál nagyobb erővel hatott ránk, és az utánunk felnövő generációkra is.
– Innen támadhatott a színházi előadás ötlete? Erre érezhettetek rá?
– Á! Ebben nagyobb szerepet játszott a szerencse, mint a mi tudatos döntésünk. Az akkori Thália Színházban egy öltözőt használtunk Forgács Petivel, Benkő Péterrel, Ince Jóskával, és ott ötletelgettünk, hogy mit is kellene magunknak egy előadásra kitalálni. Talán Forgács vetette fel, hogy a Beatles zenéjével lehetne megpróbálni valamit. Peti csellózott, Benkő gitározott, mint a nemzedékünkből szinte valamennyien, én korábban klasszikus hegedűsnek készültem, de a gitárőrület engem is magával ragadott, Jóska, úgy emlékszem, hogy nem játszott hangszeren, de nagyon muzikális volt. Ezzel a zenei képzettséggel szó sem lehetett arról, hogy a négy liverpooli fi út próbáljuk eljátszani, csupán az ő rajongóikat, akik összejönnek egy érettségi találkozón, és ennek kapcsán, a múltat felidézve pengetni kezdenek. Elmondtuk Kazimir Károlynak, az igazgatónknak, neki megtetszett az ötlet, íratott egy keretjátékot Munkácsy Miklóssal, mi meg bőszen nekiálltunk próbálni a darabot, és azokat a klasszikus számokat. Elég vakmerő vállalkozásnak tűnt: vajon nem fogunk rettenetesen nagyot égni a közönség előtt, akik a legautentikusabb forrásból ismerték ezeket a dalokat? Különösen a mi közel sem tökéletes angol kiejtésünkkel! Én arra is felkészültem, hogy kifütyülnek, megdobálnak, vagy furkósbottal kergetnek le bennünket a színpadról. Még abban sem bízhattunk, hogy verekedés esetén mi leszünk többen, mert a csilláron is lógtak a színházban! Lesz, ami lesz, belevágtunk, és akkora sikerünk lett, hogy tényleg szinte szétverték a házat. Nem tudtunk leállni az ismétlésekkel, mert a közönség követelte, hogy ne hagyjuk abba. Mondom, a végére kétszer annyira bővült a repertoárunk, és mindig zsúfolt ház előtt léptünk fel. És a végén sem az történt, hogy egy már kifújt darabot szép csendben abbahagytunk, mert a csúcson jártunk még vele. A mai napig, évtizedek elteltével is szólítanak meg az utcán emberek, hogy ugye milyen jó volt az a Beatles a színházban!
