Mind sérültek vagyunk valahogyan. Ki úgy, hogy bánt, ki úgy, hogy hagyja, hogy bántsák. Ki végzetesebben, ki kevésbé, ki gyógyíthatóan, ki gyógyíthatatlanul. Van, aki öl a végén, és van, akit megölnek. De van-e mindig világos határ a kettő között? Egy házasság története, két szempontból – egyszer a nőéből, máskor a férfiéból. Két valóság, egy tető alatt.

És mi van, ha Lénát egyszerűen a potyautazás ígérete hajtja? Az ingyenmenet a körhintán? De tessék, Péter mégiscsak rohan, futva közeledik a Pitypang cukrászda felé, milliót ver a szíve egyszerre, a térde meg reszket, mint kisfiú korában.
Már a cukrászda bejárata előtt állt, amikor Léna befordult a sarkon. Szép volt, mint mindig, és most először tűnt legalább egy egészen kicsikét megfoghatónak, ahogy közelebb ért, ahogy Péter megláthatta azokat az apró, emberi jegyeket rajta, a kis vágást a bal kulcscsontja alatt, a Dánia alakú anyajegyet a nyakán, és azt a kis pöttyöt a jobb szemöldöke fölött, amit aztán évekkel később is annyiszor akart ösztönszerűen letörölni onnan, mint valami hibát vagy véletlen ételmaradékot.
Léna azt a szörnyű cukormentes kólát kérte, de milyen édes, ahogy nevet az ő hülye viccén. „Lánykóla”, igen, Péter mindig is így hívta a light kólát, mert ezt a szart csak a nők képesek meginni. Édes! Ahogy Léna a szívószálat a szájába fogja, kicsit csücsörítve, de nem túl hatékonyan, mert egypár csepp folyton legurul a szája sarkától az álla felé, de finom volna letörölni, végighúzni az ujját azon a fényes, dombos, cukros kis szájon… Sőt. Meg kellene csókolni. Hányszor elképzelte.