Úgy volt bátor, mintha Danilo Kiš (vagy Esterházy Péter) írta volna meg. Naiv volt mindenestül: akár életről, akár halálról volt szó. Ahogy egy mai suhanc ismeri a szabadságot, ő úgy sohasem volt „szabad”. Vagy a gyerekség járma kötötte, vagy a szülőségé, közte meg nem történt vele semmi. Ezzel, mondjuk, akkoriban nem volt egyedül, ez „így járta”, a gyerekek már az inasiskolában vagy az érettségi előtt hűséget fogadtak egymásnak, és amit gondoltak a világról, azt inkább érezték, mint tudták, mert még szinte gyerekfejjel lettek anyák vagy apák… Apám szelíd volt és érzékeny, a vers volt az ő lázadása, meg a dal, és bár „védjegyévé” lett a hippis öltözék meg a hosszú haj, a szíve mélyén – hiába a vadóc külső álcája – konzervatív volt, és rendszerető. Klasszikusokat olvasott, Heinét szavalt, és a Sakknovella volt a mindene. A Zweig-regény hősének képzelte magát, a legyőzött rabság volt az ő ábrándja, az ész lázadása a világ ellen – ez illett hozzá. Mindene finom volt, elegáns és kényes: idegen volt ő parasztnak. De az identitása, a gyökerei, a szíve viszont abból a világból való volt. És akit a paraszt lelkéhez nem illő tulajdonságokkal rajzol meg az Úr – annak a vállára nehéz keresztet helyez.