Vonattal menni a Balatonra: ez sokunkból hív elő kellemes gyermekkori élményeket. Még belőlem is, pedig nálunk nagy tortúrát jelentett az utazás. Mivel nem volt autónk, az összes cókmókot, amire egy kéthetes nyaraláshoz szükség volt, el kellett cipelni a Délibe, aztán felpakolni mindent a vonatkocsiba, a lekászálódás után pedig még el kellett vonszolni magunkat a bőröndökkel, hátizsákokkal, táskákkal a nyaralóig. Mielőtt elhelyezkedtünk a kupéban, anyám – az erre a célra vásárolt papír zsebkendőkészlettel – intenzív tisztogatásba kezdett: amíg nem törölgette át a zsíros műbőr üléseket, nem engedte, hogy leüljünk.
Mégis, talán a gyermekkor iránt érzett nosztalgia miatt, szeretek visszagondolni ezekre a vonatozásokra. A szüleim bevezetettek egy szabályt. Budapest és Alsóörs között az út két és fél óráig tartott, bármit enni – ami jellemzően ropi vagy valami nasi volt, nem tartoztunk a bugylibicskát előkapó, a vonaton komoly étkezést bonyolító családok közé – csak fél távnál, azaz Székesfehérvár után lehetett. Ennek a biztos pontnak a segítségével szakaszoltam az amúgy végtelen hosszúnak tűnő utat. Székesfehérvárig kell valahogy kibírni, utána már pikkpakk megérkezünk. Igazából persze a balatonakarattyai alagutat elhagyva gyorsult fel az idő, mert akkor tűnt elő a fák közül a tó. Úgy pedig határozottan gyorsabbnak tűnt a haladás, hogy közben a Balatont bámulhattam az ablakból.
Később a balatoni vonatozások átalakultak. Jöttem-mentem, fesztiválról fel, kerti bulira vissza, barátokkal, alkalmi ismerősökkel. Nemigen voltunk józanok ezeken az utakon. Már nem az elsuhanó fákat néztük, hanem a szemben ülő srácokat.
Miután véget érnek az egyetemi évek, és az ember családot alapít, a balatoni vonatozások ebben az időszakban is más arcukat mutatják. Addig nem sokat törődtem azzal, hogy a vonatot milyen mozdony húzza. Egy M41-es Csörgő? Vagy egy az M62-es Szergej? Esetleg egy Nohab?
Az első fiam születése után azonban mindent tudtam a mozdonyokról, és az Indóház című vasúti szaklap rendszeres olvasójává váltam.
Manapság, amikor már két nagyobbacska, a vonat iránti lelkesedést maguk mögött hagyó fiúgyerekkel megyünk a Balatonra, már csak hébe-hóba ülök vonatra. Ha valami Pesten marad, vagy a szabadság ellenére mégis „megszerveződik” egy halaszthatatlan találkozó, akkor egyszerűbb felugrani a reggeli gyorssal. Újabban többször előfordult, hogy a család ment autóval, és meg vonattal, hogy a biciklimet is vihessük.
Néhány éve idegenkedtem volna ettől a megoldástól. Koszos, tömött, klimatizálatlan vagonokban ki szeretet aszalódni? Lényegében nincs olyan nyár, amit a vasút abszolválni tudna fennakadások nélkül, éppen két napja a pályaudvarról kellett visszafordulnom, mert valamilyen vágányprobléma miatt törölték aznapra a járatokat. Egy nappal kevesebb nyaralás. Ennek ellenére mégis tapasztalható némi fejlődés a Budapest-Balaton viszonylaton. Például már nem két és fél, hanem „csak” két óra az út Budapest és Alsóörs között (120 kilométer). Bár közlekedik a Csörgő által húzott kék kocsikból álló klasszikus vonat is, de egyre több a légkondival felszerelt, Siemens Desiro típusú dízel motorvonat (Katica), ami határozottan növeli az ember komfortérzetét.
(Fotó: Nagy Tamás/nőklapja.hu)
Legújabb kori utazásaim során meglepetésként ért, hogy Balatonakarattya és Balatonkenese között lett egy új állomás: Csittényhegy.
Manapság a vonatozást egyfajta elvonulásnak, lecsendesülésnek élem meg: két óra, amikor csak úgy bámulok ki a fejemből a semmibe.
Ami változatlan: továbbra is megdobogtatja a szívem, amikor először pillantom meg a tavat az alagútból kiérve. Látom magam előtt a következő korszakomat is: zötykölődöm az unokákkal a Balaton felé, akik biztosan úgy fognak felsikoltani Akarattyánál, ahogy egykor én és a tesóm. De lehet, hogy észre sem fogják venni, mert fel sem néznek majd a telefonból.
(Kiemelt kép: Getty Images)
Ha tetszett a cikk, regisztrálj, hogy hozzáférj az előfizetői tartalmainkhoz is!
