Ismerősei beszélték rá, hogy érdeklődje meg az Operában, mikor van az énekesek meghallgatása, és jelentkezzen. Végigvárta az előző jelentkezőket, magabiztosan ment fel a pódiumra, belekezdett Csajkovszkijtól Gremin herceg világszép áriájába, elharsogta a közepéig, ám akkor felszólt egy hang a zsűriből: köszönjük, elég! És már hívták is a következőt. Sok évvel később a világ operaházainak egyik legkeresettebb Greminje lett. Csúcsgázsiért, csúcshelyeken, csúcssikerekkel énekelte a szerepet, ám annál az egy ütemnél, amikor az a bizonyos hang következett, reflexszerűen kivárt egy pillanatot, nem szól-e valaki valahonnan, nem szakítja-e félbe nagy reményű próbálkozását. A Metropolitan előadása kapcsán egy neves amerikai kritikus külön ki is emelte, hogy revelációszámba menő megoldás ez a kis szünet a drámai csúcsponton, mert lélektanilag új értelmezést ad az áriának. No lám, milyen új lehetőséget teremt egy botfülű felvételiztető okvetetlenkedése!