Amikor erre a cikkre készültem, elsőként rögtön a Szegény Zsuzsi, a táborozáskor című Csokonai költemény ugrott be, de igazából a két írás témájának vajmi kevés köze lesz egymáshoz. Annyi talán, hogy amikor pár éve – a férjem indíttatására – sátorozni kezdtünk a gyerekekkel, kissé sajnáltam magam. Nehezen tudtam elképzelni, hogy őszinte mosollyal tudok majd négy-öt-hat napot a bogarakkal és a puszta anyafölddel ilyen közvetlen kapcsolatban tölteni. Illetve hogy (bár tudom, a közösségi lét manapság nagyon menő), a zuhanyzón és a vécén szívesen osztoznék minimum harminc emberrel. Gyerekkorom tíz évét a Dunától egy utcányira töltöttem egy kertes házban, és bevallom, időm nagy részében a szobámban olvastam. Szóval, nem vagyok az a tipikus természeti lény, de hát az ember a gyerekei kedvéért a komfortzónájától jó, ha időben búcsút vesz, hogy még egyszer utoljára láthassa.

A férjem ugyanis gyerekkora óta jár egy remek társasággal túrázni. Vízi-, vándor-, bicikli-: neki jöhet minden, és mivel a fiúk (a két idősebb gyermekünk) is ráütöttek, egyértelmű volt, hogy mennek ők is, amint lehet. És akkor menjek már én is, meg a legkisebb, Kata is, mert olyan rossz nélkülünk. Ki tud ellenállni ilyen kedves invitálásnak? Oké. Az első évünkben mi, lányok kőházban aludtunk a kempingben, mert mégiscsak, mi van, ha jön eső, szél, tornádó, védeni kell a kis kétéves szervezetét. Csakhogy a kis kétévest alig lehetett rávenni, hogy az esti mese után elhagyja a sátrat, és átjöjjön velem a „rendes” ágyba. Egyértelmű volt, hogy a következő évben már az egész családnak sátorban kell aludnia, együtt, hiszen az a buli. Meg a zseblámpával való szaladgálás sötétben, a környékbeli kirándulások, a kakilás az erdőben, a végnélküli foci a rengeteg gyerekkel, Katának a babázás a kislányokkal, a közös főzés, az éneklés a tábortűznél, a kenuzás…. Úgyhogy idén másodszorra töltöttünk hat napot barátokkal sátorozva, most épp a Zemplénben. Magamra nézve szintet ugrottam, szintén Kata nyomására, aki idén először gondolta úgy, hogy részt venne a folyón való evezésben. Szóval, be kellett ülnöm nekem is a hajóba, pedig ahogy a bogarakat, úgy az imbolygó vízijárműveket sem szeretem, de megcsináltam. És jobban élveztem, mint a felbújtó, mert ő odafele eléggé unatkozott, visszafele viszont, amikor már másik három hajó gyerekcsapatának kurjongathatott, nagyon bírta.

Hozzá kell tennem, hogy az idővel nekünk eddig mindig szerencsénk volt, a cellák között sikerült úgy lavíroznunk, hogy mindössze kétszer áztunk el, és gyorsan meg is száradt mindenünk. Miután pedig hazajöttünk, és pár órával később a három gyerek háromfélét szeretett volna csinálni a lakásban, és mindhez szükség lett volna egy felnőttre, meg is állapítottuk: „a táborban azért könnyebb volt.” Jövőre talán megint szintet ugrunk, és több napra maradunk.

Szigeti Hajni