Egyetlen népet sem lehet néhány szóval jellemezni. Nem igaz, hogy minden olasz pontatlan, az összes német precíz, és mi, magyarok valamennyien sírva vigadunk. Mégis léteznek azonnal szembeötlő, sokakra jellemző tulajdonságok, amelyek nyomot hagynak az idegenben, mert úgy érzi, szebbé tehetik az életét.
1. Dominika – Szeressük a szerelmet, riszáljunk Schubertre!
Sosuában, egy kicsi, keresztény templom miséjén fehérek, feketék, tejeskávé színű helybéliek imádkoztak, énekeltek, és én nem akartam hinni a fülemnek, amikor Schubert Ave Mariája is felcsendült. Felgyorsítva, „dominikaiul”. Dobos, harmonikás, gitáros meg egy „késdörzsölő” adta elő (a güiro nevű hangszernek olyan fémes a hangja, mintha késeket dörzsölgetnénk egymáshoz). A mellettem ülő, terebélyes, színes bőrű asszony sokakkal együtt felállt, jókedvűen riszált és tapsolt. Mert zene és tánc nélkül nincs hit, nincs élet! Ezért szól ebben a szegény, tragikus történelmű országban ritmusos zene az utcákon, a szállodákban, bárokban, bodegákban és a buszokon. Santo Domingo főterén rázendít egy zenekar, mire táncra perdülnek a járókelők, köztük idős asszonyok is, ami olyan természetes, hogy a dominózó öregurak fel sem néznek. Merengue-t járnak, amely hasonlít a kubaiak salsájára és a rumbára. Erotikus, tüzes, felszabadult. Néhány nap után már azon sem csodálkozom, amikor hallom, hogy egy buszsofőr váratlanul megállt a saját háza előtt, odaszólt az utazóközönségnek, „dolgom van az asszonnyal”, majd leszállt. Húsz perc múlva előkerült, elégedett mosollyal telepedett a sofőrülésbe, az ott maradt utasok megtapsolták. Nem szeretnék ugyanezt átélni a hetes buszon? Megértem. De az biztos, kiapadhatatlan boldogságforrás, ha úgy szeretjük a szerelmet, mint ők.
