A karanténban szárnyaszegett madár módjára arról ábrándoztam, hogy távoli országokba, tengerek partjára repülök. Különösen Lisszabon vonzott, a Tejo folyó torkolata, ahol melankolikus fado muzsika hangjára bukik az Atlanti-óceánba a nap, hogy másnap hajnalban újra forró csókot leheljen a középkori utcák megelevenedő képére. Legjobb lenne szeptemberben odautazni, amikor már nem fojtogat a hőség, és újra lesz merszünk várost nézni.
Amikor utoljára Lisszabonban jártam, még egészen más összefüggésben emlegették a koronát. Elsősorban I. Manuel királyt ünnepelte az a fantasztikus történelmi kiállítás is, amelyre a főváros szívében, a Kereskedők terén létesített Story Centerben bukkantam rá. A tárlatvezetés itt nem vitrinről vitrinre zajlik, nincsenek formális magyarázatok, ellenben vannak ízek, illatok, hangok. Sőt még egy szépséges portugál caravellába is beülhetünk, hogy a hajó ablakaiból végignézhessük a 16. századi teret: az egykori királyi palotát, az alattvalói közé fényes hintón érkező koronás főt, a piaci árusok kavalkádját, és az éppen csak felfedezett Újvilág kincseit, az egzotikus fűszereket, kakaót, borsot, szerecsendiót partra zsákoló matrózokat.
Ez volt Portugália aranykora. Ekkor halmozódott fel az országban mindaz a gazdagság, amelynek köszönhetően sorra bújtak elő a földből a mór és a spanyol kultúra stílusjegyeit keverő, elegáns középületek, kolostorok és katedrálisok. A semmivel össze nem téveszthető építészeti jegyeket ma összefoglaló néven Manuel-stílusként emlegetik. Ebben az időszakban vált népszerűvé a házak homlokzatát a mai napig díszítő kék kerámiacsempe, az azulejo is, amely engem annyira megigézett, hogy azóta a budapesti konyhám falán is található belőlük néhány.
A következő mérföldkövet Lisszabon életében az 1755-ben pusztító földrengés jelentette. Én szerencsére csak virtuálisan élem át a múzeumban, a fülemben mégis máig visszhangzanak a haldoklók jajkiáltásai. A természeti katasztrófa néhány óra alatt romba döntötte mindazt, amit a portugálok a gyarmatosítás során kitartó hangyaként felhalmoztak. A város újjáépítésére Pombal márki, a király jobbkeze vállalkozott, mérnöki pontossággal, négyzethálósan újrarajzolva a belváros utcáit, tágas parkokkal, szökőkutakkal, és elegáns klasszicista palotákkal teleépítve. Megszületett a modern metropolisz!
Vasco da Gama nyomában
Én azonban inkább a színes, izgalmas középkor, a felfedezések korának épen maradt maradványait keresem. Első dolgom, hogy elvillamosozzam a Belém-negyedbe, amit viszonylag kevéssé érintett a katasztrófa. Már egy órája zötykölődünk a folyó mentén, óriási hombárokat és rozsdás hajójavító üzemeket a hátunk mögött hagyva, amikor végre megpillantom a Vasco da Gama 1498-as indiai felfedező útjának emlékére állított ötszáz éves zömök kőbástyát, a Lisszabon jelképévé vált Belém-tornyot. Állítólag a felfedező erről a pontról indult el kalandos útjára annak idején, és én türelmesen végigállom a sort, amely a bástya előtt kígyózik, mert mindennél borzongatóbb az érzés, hogy a tetejéről elém tárul majd ugyanaz a kilátás, amelyben ő is gyönyörködhetett hajója kapitányi hídjáról.
Az Atlanti-óceán kéklő végtelenjén és a távolban úszó vitorlásokon kívül még valamit látok: a Vasco da Gamáról elnevezett 17,2 kilométer hosszú, kecses hidat, amely a Tejo folyó torkolatán ível át. Messziről úgy fest, akár egy tejfehér elefántcsont-nyakék. 1998-ban, a Világkiállítás évében készült el, átkelve rajta elérhetünk a szemközti parton emelkedő hegyig, amelynek csúcsáról a Megváltó Krisztus szobra tárja karjait óvón a város fölé.
Isten tenyerén
A negyed másik nevezetessége a Szent Jeromos kolostor, szintén az 1500-as évek elejéről. Az épület a Manuel-stílus legszebb égköve, Manuel király állítólag nemzeti panteonnak szánta, egyévi, borsból származó bevételét áldozta rá. Borsból ilyen gyönyörűség még nem épült! Vasco da Gama a templom csillagboltozatos belső terében pihen, nyurga oszlopoktól körbefogva, mintha csak kővé vált óriások vigyáznák az álmát. A szerzetesek ötszáz éve imádkoznak itt az ő és a mindenkori tengerészek lelki üdvéért. A kolostor légies, gótikus kerengőjében órákat el tudnék tölteni, mert minden egyes ablakív, sárkányfejes vízköpő és kötelet formázó kőinda ámulatba ejt. Soha nem láttam még ennél arányosabb, könnyedebb, ugyanakkor századok leheletét árasztó épületet. Csakhogy igyekeznem kell, mert délután négykor bezár a Nemzeti Azulejo Múzeum, és az, ha lehet, még a gótikánál is jobban érdekel. Nem is csalódom. A legérdekesebb az a gyönyörű, csempéből kirakott, eredetileg 37 méter hosszú városkép, amelyet húsz évvel a földrengés előtt készítettek. Tanulságos összehasonlítani a mai látvánnyal.
Aznap este már csak vacsorázni van erőm, elhatározom, hogy felkeresem a tengerpartra épült Time Out Marketet, ami nem más, mint egy modern piaccsarnok, tele drága éttermek kihelyezett büféivel, ahol mesterszakácsok főzik esténként az ínyenc fogásokat az ideérkező turistahadnak. Itt kóstolom meg életemben először a grillezett bébipolipot salátaágyon, amelynek fenséges ízét azóta is őrzöm a számban, és amely vinho verdesszel, portugál habzóborral leöblítve páratlan élmény. A portugál konyha nem különösebben híres ugyan, ám feltűnően jól, és nem is drágán készítik el a tenger gyümölcseit, amiből itt nagy a kínálat, nem úgy, mint a Földközi-tengernél. Emlékezetes maradt a szinte mindenütt kapható bacalhau-golyó (tőkehal), amelynek nem a belsejébe töltik a halat, hanem belekeverik a tésztába, ettől olyan egynemű és ízletes.
Fado portóival
Hétvégi kirándulásom második napján a lisszaboni hét domb egyikére felkúszó óvárost, Alfamát veszem célba, ami a sors kegyéből szintén megmenekült a földrengéstől. A híres 28-as nosztalgiavillamosra szállok – a háromnapos Lisszabon-kártya erre is érvényes –, mert lépésről lépésre szeretném látni a negyed meredek utcácskáit, sikátorait. A tarkára festett, százéves jármű épphogy elfér a házak között, félő, hogy a félméteres utcaszegélyen közlekedő gyalogosokat egyszer véletlenül maga alá gyűri. Egy kanyarban elhaladunk Lisszabon legrégebbi gótikus katedrálisa mellett, amelyet a helyiek „Sé”-nek becéznek, és amely azt a pillanatot dicsőíti, amikor I. Alfonz királynak sikerült kiűznie a mórokat portugál földről. Az épület megtévesztésig hasonlít a Notre Damera, a kapu felett ugyanaz a hatalmas rózsaablak, és ennek is mindkét tornya befejezésért kiált.
Még egy kanyar, kilátással a hömpölygő Tejora, aztán döcögünk tovább befelé a sikátorokba, egészen Alfama következő nevezetességéig, a Castelo de Sao Jorge erődítményig. Mivel itt nem pusztított a világháború, a nyolcszáz esztendős lovagvár épen megőrizte sáncait és zömök tornyait, nem véletlen, hogy a gyerekeket alig tudják innen hazarángatni a szüleik. Estefelé pedig irány egy fadobár, alig várom, hogy egy pohár portói társaságában élvezzem a szomorkás hangulatú gitárzenét.
A harmadik délelőttre tartogatom a szemközti hegyoldal, a Bairro Alto hosszú sétákra csábító, macskakövekkel borított utcácskáit, és színes, franciaerkélyes házait. A 80-as évek óta ez a lisszaboni éjszaka legismertebb negyede, köszönhetően hangulatos bárjainak és vendéglőinek. A Santa Justa Lifttel jutok fel ide, ami immár százhúsz éve közlekedik föl-le, és köti össze a Baixa negyedet a Carmo térrel. A lift nyurga acélépítmény csodálatos, íves ablakokkal, belül kipárnázva, eredeti rézkilincsekkel. Az Eiffel-torony elbújhatna mellette szépségben, gondolom, miközben éppen azt olvasom egy réztáblán, hogy a díszes liftet Gustav Eiffel egykori tanítványa tervezte. Felérve még utoljára letekintek a városka bájos, egymásba kapaszkodó cseréptetőire, majd búcsút intek az Atlanti-óceánnak, és irány a reptér. Csak a felhők fölött jut eszembe, hogy elfelejtettem megkóstolni a szerzetesek isteni falatkáját, a tojáskrémmel töltött pastéis de natát, amit eredetileg Belémben készítettek a szerzetesek. Sebaj, legalább lesz miért visszatérnem!
Ha úgy érzed, az itt felvetett gondolatok közül néhány, vagy akár több is megszólított, gyere beszélgetni a Nők Lapja Szövegelő csoportjába!
Fotó: Getty Images, unsplash.com
