Ha egy könyv úgy kezdődik, hogy „1853, Anglia”, akkor az neked garantáltan tetszeni fog! – állapította meg egyszer félig viccesen, félig komolyan az egyik kedves kolléganőm. És valóban, a viktoriánus időkben játszódó angol regények a kedvenceim közé tartoznak. Így szerettem bele első olvasásra ebbe a történetbe is.

Mint az öcsém gyakran hangoztatja, számára az angol nyelv olyan, mint egy képeskönyv. Mivel nem az anyanyelve, hanem kemény, verejtékes munkával sajátította el, rengeteg szóról a mai napig pontosan meg tudja mondani, mikor és milyen környezetben találkozott vele először, és ha meghallja, azonnal felidéződik benne az a szituáció. Én is ugyanígy vagyok, de nemcsak az angollal, hanem a kedvenc regényeimmel is: akár évtizedek múltán is emlékszem rá, mikor és hol találtam rájuk. A Büszkeség és balítéletre például gimnazista koromban, a miskolci antikváriumban, a Háború és békére a szüleim legfelső könyvespolcán takarítás közben – ez utóbbi annyira lenyűgözött, hogy ott, a létra tetején ülve elkezdtem olvasni, és csak akkor tértem vissza a napóleoni háborúk korából a valóságba, amikor odalent megjelent az anyukám, és megérdeklődte, mégis miért nem hallja, hogy porolnám a könyveket. John Fowles számomra legkedvesebb regényére, A francia hadnagy szeretőjére pedig még egyetemistaként Budapesten, egy Deák Ferenc utcai könyvesboltban.