Biztos ismered Joseph Merrick történetét: a 19. század végének híres figurájáról, akinek valamilyen rendellenesség miatt hatalmas dudorok, csont- és bőrkinövések torzították testét, majd elefántember néven híresült el, film is készült David Lynch rendezésében. Nem is olyan sok idővel ezelőttig a tudósok úgy vélték, hogy Merrick betegsége neurofibromatózis volt, melynek az angolszász nyelvterületen éppen az ő esete miatt lett a neve Elefántember kór. Csak alig több mint húsz éve merült fel, hogy állapotát talán inkább az örökletes Próteusz-szindróma okozhatta, amelyről nemhogy az 1800-as évek végén (Merrick 1860-ban született), de ma is keveset tudunk.

Fénykép Joseph Carey Merrickről (1862-1890). Fotó: Universal History Archive/ Universal Images Group via Getty Images

Adott volt tehát ez az ember, Joseph Merrick, aki az átlaghoz képest torz volt, és sok sorstársához hasonlóan a megélhetésért cirkuszban mutogatta testét.
Ma már nehéz elképzelni, hogy olyasvalakit, akinek teste például Próteusz-szindróma vagy neurofibromatózis miatt torzult el, egy cirkuszban, kiváltképp szemtől-szemben bámuljunk. Mielőtt megnyugodnál, hogy milyen jó a modern korban élni, amikor ilyen embertelenség már nem történhet meg, gondold végig a tévében ma is futó doku-reality műsorkínálatot. Noha egy időre valóban úgy tűnt, hogy a viktoriánus korban csúcsára járatott „szörnycirkusz” hagyománya véget ért, valójában mindig is velünk volt, a 2000-es években pedig újra szárnyra kapott és jobban virágzik, mint valaha, csak már nem cirkuszban, hanem a televízió képernyőjén nézzük ezeket az embereket. Miért érzünk vágyat erre? Miért nem jobb ez, mint a cirkuszi elődje? A téma sok kérdést vet fel, amelyekre lehet, hogy nincs is egyértelmű válasz, elgondolkodni viszont mindenképpen érdemes rajtuk.

Én is része vagyok. Te is része vagy.

A karanténidőszakban lett egy nem túl szimpatikus szokásom, innen is jött a cikk ötlete. Azon kaptam magam, hogy napirendem szerves része lett, hogy délután hatkor felülök a szobabiciklire, és miközben edzek, nézem az Élet 250 kiló felett című műsort. Jó ideje alig néztem tévét, így ez az évek óta képernyőn lévő show nagyjából ismeretlen volt számomra, a TLC nevű csatornán utoljára talán a Honey Boo Boo-ról szóló reality néhány részét láttam, lenyűgözött a súlyosan együgyű család története. Persze annál is éreztem, hogy valami nagyon nem okés. Mármint hogy

több probléma is felmerül azzal kapcsolatban, hogy a szobám és saját intellektuális fölényem biztonságában és bizonyosságában egy, valahol a vidéki Amerika roncsain élő, teljesen diszfunkcionális család ostobaságán szörnyülködöm.

Aztán a csatorna megoldotta morális vívódásom, hiszen levették a műsorról a show-t, miután a gyerekek anyja újból összejött regisztrált szexbűnöző exével, aki évekkel korábban Honey Boo Boo nővérét, aki 8 éves volt akkor, orális szexre kényszerítette.

Alana „Honey Boo Boo” Thompson, 2019. március 14. (Fotó: Slaven Vlasic/Getty Images)

Ez nálam is betette a kaput, képtelen lettem volna ilyen embereket nézni, a csatornáról pedig, illetve para műsorairól meg is feledkeztem. Na de aztán eljött 2020 és a Covid-19, bezártságra kényszerültem, és újból felfedeztem ezt a groteszk és nagyon sok szempontból elítélhető adót (és az egész műfajt, amiben mások nyomorán vagy éppen másságán szörnyülködünk). Miért groteszk, para és elítélhető? Mert a kukkolás és borzongva ámuldozás gyakorlatának enged teret, ami morálisan már az 1940-es években sem volt elfogadható. A mitesszer nyomkodó videókkal berobbant bőrgyógyász, Sandra Lee horrorisztikus cisztákat és zsírcsomókat vág ki/ereszt le/passzíroz ki pácienseiből, a Megöl a lábam című műsorban a pedikűrösök rémálmai sorakoznak fel elhanyagolt, undorító lábfejeikkel (erre nem elég egy kevésbé ítélkező szó, mert nem csúnyák és ejnye-bejnye elhanyagoltak ezek a lábak, hanem konkrétan ocsmányak), a Bizarr testek című műsor testi deformitással született szereplői, csakúgy, ahogy az Élet 250 kiló felett szereplői vagy a törpenövésű családok életét követő sorozatok hősei mind megfelelnek az egykori freakeknek, a róluk szóló műsorok pedig a freak show-k hagyományait követik. És akkor csak néhányat említettem a TLC azon doku-reality műsorai közül, amelyek szinte megszállott érdeklődéssel fordulnak a társadalmi vagy kulturális másik motívumának feldolgozásához, amivel

nem hogy nem segítik a normálistól eltérő testek destigmatizációját, de inkább olyan társadalmi megoldásokat szilárdítanak meg, amelyek megszégyenítik, kirekesztik a nem kívánt másságot.

 Természetesen nemcsak az említett csatorna repült rá a műfajra, számtalan másik sugároz hihetetlen, bizarr betegségekről és elváltozásokról szóló sorozatokat vagy dokumentumfilmeket, amelyeket mind a zsigeri, mástól való alapvető félelmünkre, viszolygásunkra, a tőlük való különbözőség megnyugtató felismerésére játszanak rá. Mentegethetném magam, hogy én csak azért néztem az Élet 250 kiló felettet, amelyben morbid módon elhízott emberek fogyási kísérleteit követhetjük végig, hogy velük örüljek, amikor végre újra képesek lesznek járni és alapvető emberi funkciókat ellátni. Múlt időben, mert már nem nézem, leginkább azért, mert néhány rész után feltűnt, hogy ezek az emberek szinte kivétel nélkül valami hatalmas traumán estek át (verték őket gyerekként, gyakran szexuális erőszak áldozatai voltak), amit képtelenek voltak feldolgozni és ez taszította őket az evészavarnak ebbe a nagyjából ugyanolyan végletes fajtájába, mint amilyen az anorexia nervosa is. Valójában mindegy, mivel magyarázom, néztem a nyomorpornót, ezzel pedig része voltam annak a rendszernek, amelyben ennek a teljesen elítélhető műfajnak létjogosultsága van. Megundorodtam a gondolattól, hogy a gyártó cég és a csatorna emberek nyomorából harácsol bevételt, főleg, miután rákeresve a témára, egy sor olyan cikket találtam, amelyekben arról volt szó, hogy mennyi szereplő perli a produkciós céget annak erőszakos és embertelen gyakorlata miatt, hogy a lehető legvisszataszítóbban mutassa be ezeket a szerencsétlenül járt embereket, akik közül többen is majdnem az öngyilkosságig jutottak. Sok sebből vérzik tehát a történet, a sorozat mégis sikeres, az emberekben még mindig él a vágy, hogy másokat kukkoljanak. Másokat, olyanokat, akik eltérnek a normálistól.

A mások teste – miért van szükségünk freakekre?

A társadalomtudomány sokat foglalkozott a kérdéssel: a kulturális elvárások, normatív perspektívák fényében az épség, az egészség, a képesség, a test feletti kontroll birtoklása feltétele lett az elképzelt koherens, biztonságos, sérthetetlen és autonóm létezésnek. Kétféle test van: saját és másik. A saját test nem zaklat fel, hiszen ismerjük, a miénk, otthon vagyunk benne. „A másik testnek funkciója van az önértelmezés terén. Ekképpen a Más, a Másság, a Másik miközben saját önbesorolásunk elengedhetetlen kelléke, az ismeretlenség, sőt, az idegenség homályába vész” – írja Hernádi Ilona és Könczei György FREAK SHOW: „művészet” vagy „pornográfia”? avagy: az elnyomás freakonológiai értelmezése című tanulmányában. Michel Foucault, a 20. század egyik legfontosabb gondolkodója azt mondta:

„a másokhoz való viszonyok mindig egyben önmagunkhoz való viszonyokat is magukban foglalnak és fordítva”.

Magyarán úgy alkotom meg az önmagamról kialakított képet, az alapján határozom meg, hogy mi vagyok, hogy felismerem, mi nem vagyok. A társadalom tagjai számára fontos, hogy elkülönítsék fizikai kinézetük alapján magukat a „más testűektől”, ehhez pedig a freak show-k biztosították a lehetőséget, mivel a torz test kiállítása által a néző meg tudta fogalmazni, hogy mi ő (azáltal tehát, hogy mi nem volt). „Ez segített megszilárdítani a társadalom egységét azáltal, hogy az emberek egy standard, normális személyen belül képzelték el magukat, hiszen ez az egységesség lehetne a demokrácia alapja” – írta Tankó Andrea 2017-es, A freak show-k hagyományának továbbélése a 21. századi televíziózásban című szakdolgozatában. Sokféle másik van, a hozzájuk való viszonyunk értelmezése és szabályozása sok kérdést vet fel, ezek pedig mind a normalitás vonzáskörében mutatkoznak meg. 

Az ezzel foglalkozó szakirodalmak szerint a freak olyan lény, akit egyszerre lenyűgözőnek de visszataszítónak is, csábítónak és émelyítőnek is tartanak az emberek.

Annak, hogy másokat freaknek látunk, fontos eleme a nézés és a bámulás. A szemlélés politikai aktus, alkalmas arra, hogy a megkülönböztetés, megvetés és megbélyegzés eszköze legyen, a bámulás megfosztja a megbámult másokat emberi méltóságától. Robert Bogdan, amerikai freak show-kutató így fogalmazta meg, mit jelent ez az egész: „Freak show alatt egy olyan formálisan szervezett emberkiállítást értek, ahol az emberek látszólagos vagy valódi fizikai, mentális, illetve viselkedésbeli anomáliákkal voltak jelen a színpadon azért, hogy szórakoztatást biztosítsanak (a közönségnek), és profitot termeljenek (a vezetőségnek). A definíció »formálisan szervezett« része azért különösen kiemelendő, mert ez különbözteti meg a freak show-kat a korai kiállításoktól, ahol általában egyetlen látnivaló volt, és nem kapcsolódtak olyan szervezetekhez, mint a cirkuszok vagy karneválok” (Tankó Andrea fordítása). De hogyan is jutottunk idáig?

A freak-show 

A 19. század közepi társadalom a freakekkel, vagyis a testi deformitással élő emberekkel szemben tehát létrehozta saját magáról alkotott képét az „átlagember” alakjában, létrehozta a fizikai és ideológiai normalitás eszméjét – ez az a korszak, amikor a freak-show, amit magyarul talán szörnycirkusznak fordíthatunk, megkezdte virágzását. A jelenség vizsgálatában Tankó Andrea már említett szakdolgozata volt segítségemre, az idézetek tőle származnak. Tehát a freak show-k és az emberkiállítások szereplői mindig egyfajta másságot, veszélyt jelentettek az egészséges „egészre” nézve, így nem maradt más, mint színpadra állításuk által hangsúlyozni, ki az uralkodó, a normális fél.  A másság, a testi deformitás mindig jelen volt és korszakonként máshogy álltak hozzá az emberek. „Az ókorban a görögök például rituális keretek között végezték ki a »torzszülött« gyerekeket, a középkori keresztény Európa területén számos alkalommal bélyegezték őket boszorkánynak, a Sátán megtestesülésének, vagy Isten büntetésének. Nemcsak üldözöttség volt részük, ennek ellentéte is jelen volt az idők során, számos kultúrában kiemelkedő szerepet töltöttek be: például a belső-ázsiai sámánizmusban a sámán általában épp eltérő testi adottságai miatt lehetett azzá, aki.” És hogy mikor alakult ki annak hagyománya, hogy kukkolni akarjuk ezeket a tőlünk különböző testeket? „Ambroise Paré Monstres et prodiges (Szörnyek és csodálatos teremtmények – a szerk.) című 1573-as munkája volt az, ami megteremtette a kukkolás kulturális hagyományát és a testi deformáltsággal rendelkező emberek egzotikussá tételét, mivel gyakran használt a latinból félrefordított pornográf utalásokat, magyarázatokat.” Ekkor már léteztek freak show-k, a 16. század közepén terjedt el a műfaj Angliában.

Az első, máig híres freak páros az olasz Lazarus Colloredo és parazita ikre, Johannes Baptista Colloredo volt, aki Lazarus mellkasából lógott ki.

Lazarus Colloredo és Johannes Baptista Colloredo (Forrás: Wikipédia)

Johannes Baptista gyakorlatilag csak létezett: nem beszélt, szemét is csukva tartotta, csak akkor mozdította meg karjait, ha valaki hozzáért. A testvérek, vagyis Lazarus, aki a feljegyzések szerint egészen jóképű volt, az 1630-as években Európa-szerte híres látványosságnak számított, állítólag egy sor gyermeket is nemzett utazásai során. Eszes is volt, egyszer meggyilkolt valakit, és úgy menekült meg a kivégzéstől, hogy azzal érvelt a bíróknak az ítélet végrehajtása ellen, hogy ezzel a gyilkosságban ártatlan testvérét is megölnék. Hogy végül mi történt velük, arról nincsenek adatok, a róluk készült metszet azonban máig fennmaradt.

Igazán a viktoriánus korban, vagyis a 19. században lettek népszerűek ezek a freak show-k, amikor a testileg torz embereket már nem az ördög teremtményeinek tartották.

A viktoriánus korban hatalmasra nőtt a tudományos kíváncsiság, amit az evolúciós elméletek és az egzotikus kultúrák megismerése csak tovább tüzelt, a freak show-k pedig a kollektív kíváncsiság és megismerni vágyás nyilvános szertartásaivá váltak. Maga Viktória királynő is előszeretettel látogatott cirkuszi előadásokat, kedvencei is voltak a fekete sziámi iker pár, Millie és Christine Mckoy személyében, akiket a köznyelv a kétfejű fülemülének vagy a világ nyolcadik csodájának nevezett.

Millie és Christine Mckoy  (1851-1912). Fotó: SSPL/Getty Images

A kislányok egyébként rengeteg pénzt kerestek, beutazták a világot, öt nyelvet is megtanultak, kitűnően táncoltak és énekeltek. Természetesen nem minden cirkuszi látványosságnak adatott meg ilyen sztár sors. Noha sokan közülük tényleg karriert építettek és hatalmas vagyonokat halmoztak fel, menedzsereik voltak, sokan szörnyű körülmények között, elszegényedve haltak meg. A freak show-kban nem csupán az egyéni fantáziák és a fóbiák testesültek meg, de a társadalom szorongásai is feloldódtak bennük, és valami ilyesmi történik most ezekkel a realitykkel is. Mi, átlagemberek, nézzük ezeket a súlyosan deformált embereket és közben megnyugszunk, hogy velünk minden rendben van, a normalitás megvéd bennünket, a társadalom hasznos és tevékeny tagjai vagyunk. Tudjuk, hogy a testi deformitással született és élő emberek mindig a figyelem középpontjában álltak. 

Morális csőd, mégis nézzük, csak éppen máshol

Phineas T. Barnum, akit a modern cirkusz megteremtőjeként tartanak számon, múzeumot is alapított: az Amerikai Múzeum egy szórakoztató központ volt, ahol freakek voltak kiállítva, a közönség egy egész napot is eltölthetett a létesítményben, amelyben törpék, szakállas nők, óriások, hatalmasra hízott emberek és egyéb érdekességek vonultak fel. A kutatók egyébként hozzá kötik a klasszikus freak show időszakának kezdetét. Természetesen már a show-k virágzása alatt is akadtak olyan hangok, amelyek nemtetszésüket fejezték ki az effajta könnyed szórakozási formák iránt, de csak a 20. század első évtizedeire erősödtek fel azok a vélemények, amelyek elítélték, hogy profitért és némi szórakozásért cserébe, a mentális és fizikai különbségekkel rendelkező embereket színpadra állítsák ki, az 1940-es évekre már morális csődként tekintettek a szórakozás ezen formájára. A testi deformitást betegségként tekintették, a betegeket pedig nem illett megbámulni. „A nézők körében viszont még mindig volt kereslet a szörnyek iránt, ezért egy új médium vette át a freak show-k szerepét, ez pedig a mozi volt: A közönség még mindig igényelte az abnormális test által kiváltott ijedtséget, de ezek már nem »torzszülött« formában jelentek meg. Helyette, az 1930-as évek horrorfilmjei bukkantak fel, mint populáris filmes műfaj – idézi fel Tankó Andrea dolgozatában Nadja Durbach történész szavait.

– Frankenstein szörnye és Drakula nem hús-vér szörnyetegek voltak, őket nem volt illetlen bámulni. A vágy a deformitás iránt, amit a freak show táplált, soha nem tűnt el teljesen, sokkal inkább áthelyeződött másfajta szörnyekbe, és a testi abnormalitások fogyasztásának új módjaiba.”

A második világháború után az orvostudomány nagy mértékű fejlődésnek indult. Lehetővé vált a terápiás abortusz, megjelent az ultrahang és egy sor új, diagnosztikai technika, amelyekkel már nemcsak kezelni, de megelőzni lehetett a testi deformitást. A freakek így nemcsak a színpadokról tűntek el, de az emberek szeme elől is. Akik ma így születnek, el vannak rejtve előlünk vagy távoli, szegény tájakon élnek (a Bizarr testek című műsor készítői nem véletlenül utaznak sokszor Indiába forgatni), de mivel kíváncsiságunk továbbra is erős, a műsorgyártók tesznek róla, hogy megkapjuk a freak adagunkat – ők ugyan megint csak hús-vér emberek, de a képernyőn keresztül Frankenstein szörnyévé tesszük őket hasonlatosnak, vagyis olyannak, akit nyugodtan bámulhatunk, akinek nincsenek érzései, hiszen nem valóságos. Pedig ezek valódi emberek, akik ha nem tűnnének elég freaknek, a rendező és az operatőr egyszerű trükkökkel eléri, hogy mi mégis annak lássuk őket: egy-egy jól beállított kameraállással a hatalmas ember még hatalmasabbnak tűnik, egy esetlen mozdulat bemutatásával az amúgy is kiszolgáltatott test még kiszolgáltatottabbnak tűnik, egy kellőképpen mohón elfogyasztott, zsírban tocsogó vacsora nagytotálban való bemutatása még jobban ráerősít az undorra és a különbözőségre. Mi pedig szörnyülködve kukkolunk, csak már nem szemtől szemben, hanem a tévé/számítógép képernyő mögé bújva.

(Forrás: Wikipedia, Tankó Andrea: A freak show-k hagyományának továbbélése a 21. századi televíziózásban, Hernádi Ilona és Könczei György FREAK SHOW: „művészet” vagy „pornográfia”? avagy: az elnyomás freakonológiai értelmezése)

(Kiemelt kép: Jelenet az Élet 250 kiló felett című sorozatból. Forrás: IMDb)