A nyolcvanas évek végén egyre nagyobb méreteket öltő munkanélküliség nem kímélte a családokat sem. 1988-ban egy elkeseredett anya kereste meg a Nők Lapjánál Török Katalint, hogy beszámoljon arról a lefelé vezető spirálról, amit átélnek amiatt, hogy a férje elveszítette a munkáját. Szívszorító olvasni a kiszolgáltatottság ördögi köréről: a férj munkájához kötött családi pótlékról, a rászorulók életét még jobban megnehezítő bürokratikus csavarokról, és arról, hogy a nélkülözés végül az emberi kapcsolatokon is vámot szedett. 

Török Katalin: Itt egy munkanélküli felesége beszél, Nők Lapja, 1988/48. 

„Kedves Újságírónő!
A múltkor hallottam a tévében egyik miniszterünket a munkanélküliségről be­szélni. Azt mondta, hogy az újságírók na­gyon feltupírozzák a helyzetet, mert ren­geteg az álláshirdetés az újságban. Kívá­nom neki, hogy élje át azt, amit én, há­rom, lassan kamaszkorba lépő fiúgyerek­kel és egy öt hónapig munkanélküli férj­jel. Kölcsönpénzből vettük még az Express hirdetési újságot is, ahol tíz meghirdetett állásból hat már a megjelenés reggelén be volt töltve. Most már van a férjemnek munkája, de nagyon úgy néz ki, hogy ez az öt hónap nemcsak anyagilag tett tönk­re bennünket — negyvenezer forint adós­ságot csináltunk —, de lelkileg is. A fér­jem elkezdett inni, magába zárkózik, az égvilágon semmi nem érdekli. Pedig most már van munkája, de csak látszólag jöt­tünk rendbe.
Tisztelettel: teljes név és munkahely”