Félmeztelenül, kézen állva, a levegőben – sokszor cirkuszi mutatványosokat meghazudtolva járja a magyar néptáncokat Moussa Ahmed. A magyar–arab származású fiatal táncművész a modern mozgásművészet eszközeivel új dimenzióba emelte a hagyományos néptáncot. Egyedisége miatt sokszor került már ellenszélbe, mégsem érzi úgy, hogy feltétlenül másokban keresendő a hiba, bár meggyőződése, forradalmi törekvései mellett jót tenne a néptáncnak, ha az emberek elfogadóbbak lennének.

– Én is voltam kemény kalapos, csizmás, bő nadrágos népviseletbe öltözött néptáncos. Nagyon szerettem ezt a korszakomat is, de egy idő után úgy éreztem, nekem más utat kell járnom. Hogy miért? Mert nem kényelmes, nem élhető a 21. században az, ahogyan évtizedekkel ezelőtt elődeink éltek. Ide sem szekérrel, hanem autóval jöttem, miközben eredeti gyűjtésekből származó mezőségi zenét hallgattam. Szinte minden pillanatban a néptánc jár a fejemben, azon gondolkodom, milyen olyan új koreográfiával rukkolhatnék elő, amely a régmúlt szellemiségét ötvözi a jelenkor igényeivel. Ez a lényege az általam megálmodott és egyre népszerűbb új magyar táncstílusnak is – mondja Moussa Ahmed, a hagyományt és újszerűséget egyesítő Urban Verbunk táncformáció művészeti igazgatója. Majd kategorikusan kijelenti, a külsőségek ellenére semmiképpen sem modern táncnak, sokkal inkább néptáncnak tekinti az általuk képviselt műfajt.
– Ahogy általában a művészetre, úgy a népművészetre is igaz, hogy csak akkor lehet hitelesen képviselni, ha teljes mértékig önazonosak vagyunk vele. Gyorsan ráéreztem, ahhoz, hogy hiteles legyek, a régi alapokra építkezve kell megteremtenem a saját magam művészetét. Én nem tudok, és nem is szeretnék nap mint nap kalapban és ropogós szárú csizmában járni. A világ felgyorsult, ehhez igazodik a táncművészetünk a ritmikától a megjelenésünkig, és mi jól érezzük így magunkat. Amikor Kallós Zoltán vagy Martin György a Mezőségen, Erdélyben vagy Kalotaszegen járta gyűjtőkörútját, mások voltak a szociális és társadalmi viszonyok. Eredményeikből jól lehet meríteni, de szükség van a változásra. Nem kell félnünk az újtól, mert az is lehet ugyanolyan értékes, mint a régi. Én attól vagyok hiteles, hogy tisztelem a hagyományokat, de merek jövőbe mutató, továbbgondolt néptáncot alkotni. Meggyőződésem, hogy hosszú távon így maradhat életben elődeink hagyatéka. Hogy ez jó irány-e, vagy csak kísérlet marad, azt majd a közönség dönti el.

Rajta a világ szeme 

Ahmed tehetségére, önálló stílusára a táncszakma és a hazai közönség mellett a világ is felfigyelt. A kényszer szülte tavaszi karanténhelyzet ösztönözte a Junior Prima díjas táncművészt arra, hogy a modern köntösbe öltöztetett népművészet nyelvén „beszéljen” az életünket gúzsba kötő koronavírusról. Az Urban Verbunk Lélekerő című klipje rövid idő alatt világszenzáció lett, miután a brit közszolgálati média, a BBC One is bemutatta.
– Nem akarok polgárpukkasztó lenni, de szeretnék olyat tenni, ami alapvetően lehetetlennek tűnik. A járvány felforgatta az életünket, és a világgal együtt mi is a fejünk tetejére álltunk. Megtanultunk kézen állva táncolni. Koreográfiánkban a talajt vesztett embert szimbolizáló légi táncon kívül egyéb más üzenetet is elrejtettünk. Már a produkció bemutatása is szimbolikus volt, hiszen húsvétra időzítettük, a legismertebb keresztény egyházi ének, a Kyrie eleison (Uram, irgalmazz!) modernizált verziójára táncoltunk, miközben nemzeti színű maszkot viseltünk. A trikolór fejtetőre állva mindjárt más értelmet kapott. A nemzetközi sikeren felbuzdulva, és kihasználva, hogy a világ online-ra váltott, nyár elejére Moussa Ahmed és csapata újabb meghökkentő ötlettel rukkolt elő. A néptánc és a különböző akrobatikus elemek vegyítése már az Urban Verbunk védjegyévé vált, de a fiúk nem elégedtek meg ennyivel. Csavartak még egyet a produkción: miközben szinte megállás nélkül táncoltak, egy ismert nyelvtorőt skandáltak. A „Fekete bikapata kopog a fekete-pepita patika kövén” rigmusának kiegészítéseként Lackfi János költő írt egy verset is a legújabb attrakciójukhoz. A nyelvtörő és a Döcögő című költemény lüktető soraihoz a zenét a szintén kortárs Szitha Miklós komponálta. A táncosok a szerzők kiválasztásával is arra törekedtek, hogy megmutassák, a múlt becses hagyatéka a jelenkor szellemiségével új nemzeti értéket teremthet. – Mióta az eszemet tudom, a kihívások motiválnak, és a teljesítőképességem határainak feszegetése. Tisztában vagyok vele, ha azt szeretném, hogy felfigyeljenek rám, valamilyen egyedi, különleges teljesítménnyel kell előrukkolnom. Életem meghatározó része volt a Fricska együttes. Az akkor háromtagú fiúcsapattal 2014-ben világrekordot állítottunk fel, amikor két perc alatt, egymást váltva, 3937 leütést, illetve csapást végeztünk el. Ekkor született egy egyéni rekordom is, miután másodpercenként 41 leütést és csapást teljesítettem. Szomorú, de igaz, hiába táncoltuk volna mi a legügyesebben a kalotaszegi legényest, ha nem tettük volna érdekessé, szokatlanná a Fricska produkcióit, talán soha nem jutottunk volna el minden kontinensre, nem mutathattuk volna meg magunkat a Britain’s Got Talent tehetségkutató műsorban, nem kaptunk volna meghívást az angol királyi családtól, és nem mi képviseltük és népszerűsítettük volna a magyar kultúrát a Rio de Janeiró-i olimpián.

A Fricska táncegyüttes tagjaként Károly herceg születésnapján, a Buckingham-palota tróntermében is táncolt már Ahmed

Kettős kultúra 

Ahmed azt mondja, kétségtelen, hogy kitartását erősíti, magyar identitását pedig megfűszerezi az az arab temperamentum, amit egyiptomi születésű édesapjától örökölt.
– Nemcsak a táncban, az életben is heves vérmérsékletű vagyok. Sokszor ért már az a vád, hogy agresszív a művészetem. Pedig létezik a magyar népi kultúrában is az úgynevezett kurázsira táncolás, amikor az ember addig ropja, míg ki nem hoz magából mindent. A lirizálás valóban nem az én műfajom, azt szeretem, ha egy táncos addig táncol, amíg ki nem csattan a vér a tenyerén – magyarázza egyiptomi örökségét Moussa Ahmed, aki az élet nagy ajándékának és egyben a sors fintorának érzi, hogy kettős kultúrájú családból származik.
– Édesapám soha nem neheztelt azért, hogy kisgyermekkorom óta szinte fanatikusan érdeklődtem az iránt a kultúra iránt, ami számára sokáig ismeretlen volt. Nem idegen tőlem az arab kultúra sem, de soha nem éreztem igazán a magaménak. Beszélem a nyelvet, élnek rokonaim Egyiptomban, és amíg az iskolatársaim Hajdúszoboszlón nyaraltak, én Kairóban töltöttem a szüneteket. Hálás vagyok a szüleimnek, hogy mindig támogattak és segítettek abban, hogy azt csináljam, amiben örömömet lelem, habár el sem tudták képzelni, mire vállalkoztam, amikor tizenhat évesen elmentem Erdélybe egy többhetes gyűjtőkörútra, amelynek során gyalog jártam a Mezőséget, és házról házra bekopogtattam, hogy megtudjam, az ott élők őrzik-e, ismerik-e még a régi táncokat. A szüleim nem akartak karrieristát nevelni belőlem, de néhányszor feltették a kérdést, miből szeretnék majd megélni. Erre akkor nem tudtam mit mondani, de biztos voltam benne, hogy a hobbim lesz a hivatásom, mert meggyőződésem, hogy az a munka, amit sokáig és kitartóan végzünk, valamikor megtérül.

A britek rajongását is kivívta a csapatban és egyéniben is a világrekorder táncművész

Legyen nemzeti sport a néptánc! 

Az idén Harangozó Gyula-díjjal is elismert Moussa Ahmed táncosként nem csak azt tartja fontosnak, hogy olyat alkosson, ami elgondolkodtatja az embereket, lényeges számára, hogy másoknak is átadja, amit ő már tud, amibe régen beleszülettek az emberek. Az általa létrehozott Urban Verbunk nem csupán egy táncegyüttes, hanem egyben a nemzeti népművészet innovációjáért felelős központ is. A gödöllői alapfokú művészeti intézményben Tóth Judit művészeti igazgatása mellett közel négyszáz gyereket tanítanak, megalapították az ország első gyereknéptáncszínházát, emellett a néptáncoktatással a Nógrád megyei Kállóban a hátrányos helyzetű roma gyerekek integrációjából is kiveszik a részüket.
– Minderre nagyon büszke vagyok, ahogyan arra is, hogy megbíztak a ma már kétnaposra bővült Folkaréna produkciós igazgatói feladataival. Emlékszem, gyermekkoromban hónapokig gyűjtöttem a zsebpénzemet, hogy az akkor még Országos Táncháztalálkozó és Kirakodóvásárnak nevezett rendezvényen kalapot vagy köcsögdudát vásárolhassak magamnak. Visszagondolva, viccesen nézhettem ki, amikor hátizsákkal és kalapban jártam iskolába. De én mindig úgy éreztem, hogy a helyemen vagyok. És még a spárga (nem a kötél, a mozdulat – a szerk.) sem rettentett el, pedig emiatt adtam fel a taekwondót. A néptáncban megtaláltam azt a motivációt, azt a célt, ami elfeledtette a fájdalmat, és elhitette velem, bármire képes vagyok – mondja Ahmed, aki azt szeretné, ha a tánc még többeknek szerezne örömöt. Éppen ezért azt tűzte zászlajára, minden követ megmozgat, hogy a néptáncot olyan elismerés, támogatás, megbecsülés és érdeklődés övezze, mint a látványcsapatsportokat.
– Sajnos a néptánc már nem örvend olyan népszerűségnek, mint évtizedekkel ezelőtt, hiszen ami nem fejlődik, az törvényszerűen elkezd hanyatlani. Így csorbát szenvedhet az a törekvés is, hogy minél többen megismerjék a kultúránkat. Mi azokhoz szeretnénk szólni, akiket az autentikus néptánccal már nem lehet mozgósítani. Fontosnak tartom a nemzeti identitás erősítését, hogy tisztában legyünk hagyományainkkal, nemzeti értékeinkkel. Az új magyar táncstílus egyfajta híd lehet a bartóki tiszta forrás és a régi iránt nyitott, de az újra is fogékony emberek között. Ennek az útnak már nem az elején járunk, de még messze a cél.

Fotó: Németh Gabriella, MTI/Koszticsák Szilárd, Instagram